KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nyomul a banda

Hideg János

 

A zenekaros filmeknek megvannak a maguk kliséi. Összejön néhány kis/külvárosi fiatal, jó srácok, alapítanak egy garázsbandát, választanak egy nevet, próbálnak (a szülők dörömbölnek, hogy hangos), aztán fellépnek valami amatőr bulin. A siker számottevő, lemossák a rivális osztály fúvósötösét, a lányok buknak a dologra, a lábak ritmusra járnak. De minden kezdet nehéz. Ócska kocsmák, tahó műsorvezető, a kölcsönerősítő begerjed. Ám aztán tényleg beindul a szekér: új menedzser, kislemez, a rádióban is megy, a házmester is fújja, turné – egyes filmekben ilyenkor újságcímek forognak, miközben a térképen kúszik az útvonal – még több lány visít, még több láb jár ritmusra, rendőrkordon, újságírók, luxushotel. A világhír küszöbén azonban beüt a válság. Személyi ellentétek. A basszgitáros lekési a buszt és a lemezfelvételt, az énekesnek fejébe száll a gin és a siker. Végül, mint a Jailhouse Rockban, minden jóra fordul, vagy mint az Üvegtörőkben és a The Commitmentsben a zenekar (akárcsak John Lennon nagypapája A Hard Days Nightban) eltűnik a süllyesztőben.

A Nyomul a bandával rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt debütáló Tom Hanks nagyjából ezt a leckét mondja fel, ha nem is kiemelkedően, de azért nem teljesen hatástalanul. A színhely Erie, kisváros Philadelphia államban, az idő 1964, tombol a Beatle-mánia. A zenekar kezdetben a Oneders névre hallgat, de a poént kevesen értik, ezért idővel The Wondersre (Csodák) változtatják. A felállás: három gitár, dob, akár a Beatles. Van egy húzós számuk: That Thing You Do (ez a film eredeti címe, a végére betéve tudjuk), s miután Mr. White, a dinamikus menedzser (Hanks) szárnyai alá kerülnek, a dal üstökösként kúszik felfelé a 100-as listán. De minden csoda három napig tart, a Wonderstől sem futja egy slágernél többre, feloszlanak, mielőtt igazi sztárok lennének. Lényegében ennyi a vékonyka történet, a jellemek nem sokkal árnyaltabbak a dobos (Tom Everett Scott) kivételével, és a nagy slágert valamivel tán többször halljuk a kelleténél. De a film legalább lendületes, s bár az Egy nehéz nap éjszakájához nem mérhető, a kora hatvanas évek Amerikájából azért valamit megidéz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1498