KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/szeptember
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Gervai András: Walther Matthau (1920–2000)

• Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák Holocaust-filmek
• Bikácsy Gergely: Senki nem tud semmit Életvonat
• Sándor Tibor: A látható és a láthatatlan Emberekkel történt; Porrajmos
MAGYAR MŰHELY
• Székely Gabriella: A Széchenyi terve Beszélgetés Bereményi Gézával
• Bársony Éva: Látva látni Beszélgetés Timár Péterrel

• Trosin Alekszandr: Ravaszul improvizál Csillagosok, cenzorok
• Jancsó Miklós: Anekdota
• Bíró Yvette: Guberálni jó! A tallózók és a tallózó
• Ardai Zoltán: Emberünk a főcsőben Film noir : Raymond Chandler
• N. N.: Raymond Chandler (1888–1959)
• Kömlődi Ferenc: Álmodsz, aztán meghalsz William Irish
• N. N.: Cornell Woolrich/William Irish (1903–1968)
MÉDIA
• Zachar Balázs: Más-képp Beszélgetés Hartai Lászlóval
• Gelencsér Gábor: Filmolvasó Médiatankönyvek
FESZTIVÁL
• Nánay Bence: A legeurópaibb San Francisco
KRITIKA
• Bakács Tibor Settenkedő: A csajom, a pasim Nincsen nekem vágyam semmi
• Takács Ferenc: Fegyvert s vitézt fehéren-feketén A hazafi
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A lápvidék gyermekei
• Varró Attila: Lóvátett lovagok
• Gervai András: Viharzóna
• Kovács Marcell: Koponyák
• Hideg János: Csibefutam
• Bori Erzsébet: A kölyök
• Kézai Krisztina: Kevin és Perry a csúcsra tör
• Kubik Elvíra: Gagyi mami
• Tamás Amaryllis: Bombabiztos
• Köves Gábor: Szentek és álszentek
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Phi-Phi

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nekrológ

1926–1911

Romvári József

Gazdag Gyula

Jónéhány díszlettervezõvel hozott össze a sors, de A Díszlettervezõ számomra mindig Romvári József volt és marad. Nem csak mert mindent tudott, ami mesterségérõl tudható. Elsõ találkozásunktól fogva nagylelkûen osztotta meg tudását, tanított, méghozzá nagyszerûen. Amikor fõiskolásként másodasszisztens lehettem Bors Máté kalandjaiban, elmagyarázta, hogy milyen szakmai fogásokkal kötötte össze a létezõ helyszíneket az épített díszletekkel. A válogatás címû dokumentumfilm elõkészítése során a gyártásvezetõt keresve véletlenül Romvárit találtam a pasaréti mûteremben, a Szerelem díszletében, körbevezetett, felhívta a figyelmem a díszlet rejtett zugaira. Nem tudom, hány fiatal rendezõ-palántát tüntetett ki ezzel, én különleges kiváltságnak tekintettem. Lelkesen es büszkén osztotta meg tudását, némi huncutsággal és humorral engedett betekintést mûhelytitkaiba.

Közös munkáink során is huncut örömmel mutatta meg ötleteit. Kiválóan tudott forgatókönyvet olvasni, így már elsõ ötletei is a történetet szolgálták, néha úgy, hogy pénzt takarítsunk meg, sokszor az anyagi kényszert alkotói találékonysággal elõnnyé változtatva. Megoldásai nem mindig voltak látványosak, a nézõ sokszor természetes adottságnak látja õket, és fel sem merül benne, hogy a díszlettervezõ tehetsége és mesterségbeli tudása nélkûl szegényebb történetet látna. A sípoló macskakõben szinte pénz nélkül épített fel egy lánytábort: ugyan a sínek mellett megtalálta a MÁV-nak is megfelelõ helyszínt, de egy mûködõ tábor illúzióját teremtette meg a semmi közepén. A Bástyasétány hetvennégyben egy apró Ámor-szobrot 5½ méteresre nagyítva másoltatott le. Úgy állt a szobor az óbudai Gázgyárban, mintha mindig ott állt volna. A kõbányai téglagyárban megtalálta a film alaphelyszínét, szürreális tér-ajánlatával inspirálva a forgatókönyv átírását, amely a történet kívánta látványt kínálta. Épített díszletei észrevétlen átmenettel kapcsolódtak a valóságban talált helyszínekhez, ami fantáziát, ötletet és tudást kíván. Hasonló, nagyszerû megoldásokat talált késõbb a Hol volt, hol nem volt...-ban és a Túsztörténetben is. Az Elveszett illúziók és a Hol volt, hol nem volt... szokatlanul sok és sokféle helyszínt kívánt. Ajánlatai kivétel nélkül hibátlanok voltak: jellemet rajzoltak, nyomasztottak vagy éppen otthonosságot teremtettek, visszahozták egy elmúlt kor szagát, vagy a meséhez teremtettek hátteret. Következetesen szolgálták a vizuális stílust, inspirációt kínálva a stábnak, még ha naponta három különbözõ helyszínen kellett is forgatnunk. Elsõ vázlatai is áttekinthetõ kompozíciók voltak. Legvadabb, szürreális ötletét is szigorú rend keretezte, még ha papírszalvétára skiccelt is, hogy munkatársai értsék és használhassák. A munka minden pillanatában segítette munkatársait. Építész, berendezõ, kellékes biztosan támaszkodhattak rá, éppúgy a gyártásvezetõ, az operatõr és a rendezõ.

Közös munkáink a tér meghatározásával kezdõdtek, azt gondolom, a tér volt mûvészetének alapja. A forgatókönyv elolvasása, megbeszélése után játékteret ajánlott, amely a történetet szolgálta, inspirálva a színészeket és az operatõrt. Váratlan, néha szeszélyesnek tûnõ zugokat teremtett, amelyek mindig funkcionálisnak bizonyultak. Terei kezdettõl fogva a forgatókönyv által megteremtett jellemet továbbépítõ részletek kidolgozására inspiráltak, így az utolsó pillanatig, a forgatás kezdetéig pepecselhetett, legyen szó díszletfalak öregítésérõl, vagy kellékekrõl, szereplõk életének „véletlenül” ott maradt nyomairól. Úgy láttam, ezekben az utolsó simításokban lelte igazán örömét. Legszívesebben elsõ megbeszéléseinkre emlékszem, a feladat felmérésének és a megoldás ígéretének izgalmára. Mesteremberként viselkedett, aki térrel, anyaggal, textúrával, a helyszínek és történetük, meg a kellékek, bútorok reszleteinek ismeretével dolgozott. Valójában igazi mûvész is volt. Errõl nem beszélt, viszont szüntelenül gyakorolta.

A közös munka, a megoldások együttes keresgélése és a rátalálás öröme olyan közösséget hozott létre közöttünk, amit barátságnak merek nevezni. Már abbahagyta a munkát, amikor naponta ugyanazon az úton sétálva néha találkoztunk, vagy együtt ebédeltünk a Budagyöngyében – ezekre a kivételes percekre többé nem kerülhet sor. A felbecsülhetetlen szakmai ajándék, amit kaptam tõle, mindig velem marad. Embersége, csöndes jókedve pótolhatatlan és mindig hiányozni fog.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/10 02-03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10802