KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Corbiau: Farinelli

A hang

Gelencsér Gábor

Mintha ez a forma lenne mostanában az igazi adu az amerikaiakkal szemben. Belga film Farinelliről.

A művészetrajzok – jobb esetben – nem pusztán műveket és művészsorsokat állítanak elénk, hanem a kettőt mintegy egymás tükörképeként próbálják megérteni. Az alkotás és az alkotó csodálata között megoszló figyelem érdekes módon az igazi nagyságokról szóló történetekben (Van Gogh, Mozart) a művészt állítja a középpontba, s a művek csak mintegy a háttérből – vagy még onnan sem – aranyozzák be a legtöbbször igencsak küzdelmes pályát. Ezekben az esetekben az alkotások annyira erősen jelen vannak a kulturális hagyományban, hogy a művész életének felidézésekor bízvást el lehet tekinteni tőlük. Más a helyzet a másodvonalba tartozó, kevésbé ismert alkotókkal. Az ő esetükben annál nagyobb tere van a művek vagy éppen az alkotófolyamat közvetlen bemutatásának, hiszen ebben az esetben indokolni, bizonyítani kell, miért éppen rájuk vagyunk kíváncsiak… S ellentmondásos módon ezek azok a művészéletrajzok, amelyek szívesen tesznek fel a művész sorsával és a művekkel kapcsolatban általános kérdéseket (nyilván itt is az „alapanyag” egyszerűsége teszi lehetővé – vagy éppen igényli – az elvonatkoztatást). Az eseménytelen egzisztencia mögött feltárulhat az atelier-dráma, művész és művészet párviadala. Az utóbbi évek legpontosabb életrajzi filmjei éppen ilyen vékonyka életanyagból nőttek ki: a XVII. századi francia viola da gamba-művész, a napkirály fennhéjázó udvarából a művészet alázatos remeteségébe megtérő Marin Marais (Minden reggel), vagy birsalmafácskájának festőkrónikásául szegődő, a madridi forgatagból ekképpen kivonuló Antonio Lopez „unalmas” életéből (Álom a fényről).

Különös érdeklődés és siker övezi az utóbbi évek európai filmes művészéletrajzait. Mintha ez a forma lenne mostanában a kontinens filmművészete számára az igazi adu az amerikaiakkal szemben. A művészéletrajzok valóban kitűnő lehetőséget adnak gondolatiság és hatásosság ötvözésére, méghozzá az anyag megerőszakolása és a szellem elárulása nélkül.

A belga Gérard Corbiau Farinellije kulturáltan betagozódik a fent leírt filmek csoportjába, de semmiképpen nem tartozik e típust létrehozó vagy átalakító alkotások közé. Gondolatiságának középpontjában az egymásra utaltság, a hatásosság homlokterében pedig a kasztrált énekes hangjának reprodukálása áll. A film mindkét feladatot példásan megoldja. Az egymásra utaltság gondolata gazdagon, több szálon is kibomlik: a zeneszerző Riccardo Broschi művei semmit sem érnének öccse, Carlo – művésznevén Farinelli –, a kasztrált énekes hangja nélkül; Farinelli tehetsége üres virtuózitás maradna, ha nem énekelhetné a hangjához igazán méltó Händel-műveket. S az egymásra utaltság másik, bizarrabb vetülete: a hangjával nőket hódító kasztrált énekes csábításait bátyja fejezi be…

Nota bene: a XVIII. századi operaszínpadok varázslatos díszleteiben és kosztümjeiben éneklő Farinelli óriási, három és fél oktávos terjedelmű hangját is két énekes, egy kontratenor és egy szoprán (Derek Lee Ragin és Ewa Mallas Godlewska), valamint egy sor technikai rafinéria segítségével állították elő. Ezen a ponton a rendező mintha visszaélne helyzetével, s mivel az énekes eredeti hangját nem ismerjük, nem létező, „embertelen” hangot kreál. Jobb lett volna, ha ő is megfogadja Händel Farinellinek szóló szigorú kritikáját: semmit sem ér a csodálatos hang, ha csak elámítani tudja a közönséget, megrendíteni nem képes.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=947