KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Jó reggelt, Vietnam!

Báron György

 

Olyan ez a furcsa nevű, még furcsább külsejű disc-jockey, ez az Adrian Cronauer, mintha Tom Wolfe lendületes riportázsából, a Kandírozott mandarinzselészínű áramvonalból lépett volna elő. „Guuuud móórning, Vietnááám!” – üvölti-énekli a mikrofonba, majd hörög-sípol-fütyül-zümmög-dudorászik, be nem áll a szája, miközben a legvadabb rock and rollt nyomja. Mindenki a Cronauer-show-t hallgatja: zöldsapkás tengerészgyalogosok, repülők, haditengerészek, szárazföldiek, még a frontvonalak mögött, a városban lebzselő puhányok is.

1965-öt írunk. A vietnami eszkaláció éve ez. A helyszín: Saigon. Háború és rock and roll. Öldöklés és military-vígjáték. Nehéz a kettőt összehozni, de nem lehetetlen. A súlyos ellenpéldák közül idekívánkozik Kubrick Dr. Strangeloveja és Altman MASHe; az utóbbi a Jó reggelt, Vietnam! alighanem közvetlen ihletője. A rendező, Barry Levinson azonban rossz, képzelőerő nélküli tanítványnak bizonyul. Altman vagy Kubrick filmje lidérces abszurd komédia volt, a Jó reggelt, Vietnam! ezzel szemben szelíd, tisztelettudó vígjáték, mégha időnként merésznek és vadnak is próbál látszani. Vannak benne, akárcsak a rossz emlékmű Szakaszban, jó és rossz amerikaiak. A jók szeretik a vietnamiakat és a kemény rockot. A rosszak nem veszik emberszámba a sárgákat és lassú szalonzenével ámítanák a katonákat. Hősünknek a rock iránti rokonszenve szorosan összefüggni látszik azzal, hogy épp egy Vietkong-partizán hugába lesz szerelmes, míg a Perry Como Bandet hallgatók, úgy tetszik, ennél súlyosabb háborús bűnökre is képesek. Nohiszen.

Mégis, egyedül a főszerepet alakító Robin Williamsért érdemes megnézni a filmet. Williams káprázatos komédiás – a képességeit már Altman Popeye-ében is megcsodálhattuk –, s Levinson legnagyobb rendezői érdeme, hogy hagyja őt kedvére játszani. Ha egyedül néz szembe a kamerával és darálja a zsongító szöveget – elfelejtődik a sematikus sztori, a kimódolt epizódok, a jellegtelen fényképezés és a film élni kezd. Szerencsére a kétórás filmidőnek csaknem a fele Williams jutalomjátéka: a filmtől független one man show, távol Vietnamtól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/11 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5515