KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Rebellis klasszikusok

Mak (1932-2019)

Luk a lelken

Vágvölgyi B. András

Elhunyt a jugoszláv „feketehullám” legnagyobbja, a Brezsnyev és Tito pas-de-deux-jének eredményeképpen kényszer-nemzetköziségre ítélt szubverzív filmrendező, Dušan Makavejev.

 

1994 szeptemberében a Harvard shopping week-jére többször is átnéztem az aktuális kurzusleírásokat, tanakodtam, mi legyen az as-for-credit kurzus, amit az amerikai és külföldi „karrierközepi” újságíróknak szóló Lucius W. Nieman Fellowship elnyerőinek, ilyen voltam én is, mindkét félévben látogatniuk kell, amellett, hogy bármire be lehet járni a Harvardon és az MIT-n (Massachussetts Institute of Technology). Kacérkodtam többféle iránnyal, de mikor megláttam, hogy a filmes mesterosztályt Dušan Makavejev vezeti, nem volt több kérdés. Tudtam, vezette már ezt az osztályt korábban Bertolucci és Jancsó, filmes érdeklődésem csúcsrajárt, addig doksikat csináltam a világ távoli pontjain, beleszagoltam a Sátántangó világába, persze hogy érdekelt. Akkoriban sokat jártam különböző délszláv frontokon, Amerika vegyült a Balkánnal bennem, ráadásul ismertem is a szerzőt, belgrádi háborúellenes értelmiségi konferencián mutatkoztunk be, később Pesten a Kispipában vacsoráztunk hármasban Makai Józseffel, a Magyar Narancs által foglalkoztatott számos vajdasági draft-dodger (katonai szolgálatmegtagadó) egyikével. A Makavejev-osztály tökéletes választásnak tűnt. Az is volt.

*

Makavejev? Nem rendes szerb név az, mondta a felmosórongyarcú szerb asszony a detroiti Szerb-Amerikai Emlékcsarnokban karajklopfolás és egy rendőrbál más előkészületei közben, ahol épp a féléves tézisfilm forgatásában jártam. Albán, vagy macedón, nem igazi szerb. Ekkortájt már az élesebb fülhallásúak számára egyértelmű volt a nekünk Horthy-kori, két világháború közötti rasszközpontú, törzsi gondolkodás visszatérte és nem csak Magyarban. Mak – ezen a becenéven hívta őt Jugoszlávia és a fél világ – ideális célszemély volt erre. Tudott mindent, ismert mindent, világfiként úgy volt az utolsó „jugoszláv filmrendező”, ahogy Danilo Kiš az utolsó jugoszláv író. Mely soknemzetiségű ország sok szempontból K.u.K-reminiszcencia volt; olyan sokféleségből kreált autochton kultúrával, mely az előkép-Monarchiában az osztrák térfél sajátja volt inkább. 68-as volt, baloldali antikommunista, szexuálforradalmár, anarchista lázadó, szenvedélyes igazságkereső, óavantgárdista kollázsok, az egymás mellé illesztés által teremtett feszültség montázsgyakorlatának magasművésze, pszichológus és politikai provokatőr.

A Sweet Movie-t láttam tőle először, Párizsban, húszévesen, kis, utánjátszó artmoziban a Latin negyedben, a Montenegrót két évvel később ugyanitt, a WR-t talán az esztétika tanszék szamizdatfilm vetítéseinek egyikén, a Budakeszi úton, ahol a Dr. Strangelove-ot és Losey Trockij-filmjét is. Mak balos antikommunizmusából kitűnt, hogy a kommunista forradalom a szexuálforradalom tagadásával bukott meg. Persze a történelem, és jelenidejű formája, a politika is nagyon érdekelte. Örült, hogy lett egy ká-európai tanítványa, aki tudja a különbséget Szlavónia és Szlovénia közt. Az én időmben igazán jeles amerikai növendék nem volt, egy évvel később Joshua Oppenheimer az Act of Killing és a Look of Silence rendezője lett befutott tanítványa, mint Jancsónak Darren Aronofsky ugyaninnen korábban. Milyen mester volt Mak? Vad. Kiosztotta feladatnak, vegyünk másfél kiló nyers disznómájat és azzal csináljunk háromrészes fotósorozatot polaroiddal. Oktatási asszisztense, Nina Davenport (a Hello Photo rendezője, operatőre) a gondolattól kishíján elhányta magát. (Mi a magas afroamerikai tankörtársnővel Gilbert&George modorában élő szobrot alkottunk a Moszfilm stúdió Vera Muhina által szobrott proletárpárja modorában. Szerette.) Jóval később, egy olaszországi fesztiválon találkoztam az olasz-ausztrál Greta Scacchival, a Coca-Cola Kid női főszereplőjével, aki inkább Sir John Gielgudról mesélt, reggelije előtt évtizedeken át gimnasztikaként megtanult 14 Shakespeare-szonett soráról, mint Makról, mikor kérdeztem, milyen volt dolgozni vele: „barbár a kertben”, csengett össze a teaching assistanttel és a diákság jó részével. Mak tanárként eleinte türelmes volt, később voltak fulmináns pillanatai, mikor nem bírta tovább a bárgyúságot. Kritikát akart, az amerikai hipokritizmus és középosztályi filiszterség bírálatát, humort, szarkazmust, iróniát; képit, ha lehet. Mikor saját dolgozatai közül a Montenegrót vetítette, egyik jelenetéről, mely feligazítás a stockholmi reptéren Bora Todorović hegyesorrú cipőjétől a fogpiszkálót rágó, klasszik háromszögfejű fizimiskáig, gyűrűs kezében ghettoblaster, belőle igazi YU turbó-folk, megjegyeztem, hogy e képsoron alapszik Emir Kusturica egész szerencsétlen és áruló későbbi művészete. Elégedetten nyugtázta. Ám az amerikai hallgatóknak ez nem mondott sokat, ahogy a „Lili Marlen” dallama összemontírozva Csiaureli filmjéből a Sztálint játszó Mihail Gelovanival, Csou En-laj (volt kínai külügyminiszter) milliós tömeg előtt a Tienanmen téren Mao vörös könyvecskéjével, régi diliházak tortúrái, az amerikai földharc doktor Reich nyomában, vagy ahogy a hippi Tuli Kupferberg narancsegyenruhában, vödörnyi rohamsisakkal és M16-ossal járőrözik New York utcáin sem volt feltétlenül kristályos az amerikai filmdiákoknak.

Fellowként a Harvardon lehetőség volt használni a lakóhelyi Ház (Dunster House-os voltam) senior common roomját, vörösfalú, XVIII. századi olajportrékkal ékített vacsora-appartmentjét, ha illusztris vendéget óhajtott fogadni az ember. Jött ilyen, Chicago érintésével Pestről (Haraszti Miklós), volt akkor az egyetemen egy korábban Magyarországon szolgálatot teljesítő brit diplomata, és a Makavejev házaspár, a remek Bojana és Dušan. Lehetett volna szakácsot is rendelni, nem rendeltem, főztem, emlék szerint finomat. Mak elsöprő volt, senki sem tudott megszólalni mellette, ami nagy szó volt ebben a társaságban, hömpölygött, egy belgrádi BITEF-től, ahol Shuji Terayama lett a japán barátja, a Tenjō Sajiki (Kakasülő) színház vezetője, ismert extrémavantgárdista; hogy Titoszlávia milyen volt?, szuperkádárizmus mentorhatalom és külpol korlát nélkül, de ez sem akadályozta Brezsnyevet megkérni Joszip Brozt, tessékelné ki őt onnan és persze, hogy Trieszt volt az első állomás Párizs felé. „Woody Allen? He’s like a boaring brother”. És ezt nem csak asztalnál, a filmjeiben is. Radikális és befolyásos. Felforgató humor, a szovjet, jugoszláv, amerikai álom egyidejű kritikája, Vlagyimir Iljics jégtánca és továbbketyegő partizánromantika, forradalmi promiszkuitás szembeállítva a kispolgárisággal, az amerikai filiszterség agyhalált eredményező beilleszkedésvágyával. Milena Dravić harcos pozícióban az osztrák-amerikai Amos Vogel híres könyve, a Film, mint felforgató művészet címlapján. Radikális montázsgyakorlat. Szemtelen pimaszság, társadalomformáló művészeteszmény, dildo-készítés és Sztálin, a gépfegyvercső erotikája, guzlicahangú Balkán és az amerikai fogyasztás misztikus kultúrája, az Akácos út magyarosch giccse az újvidéki híd alatt, a jugó forradalmárnő és a szovjet jégtáncos téli románcában, de a gyümölcsök mérgezettek voltak. Susan Anspach mosolyog, Sztálin óvón-gondterhelten néz a Vörös téren az idős muzsiknő cetlijére, a partizánlány megveri a jégtáncost: hová lett a forradalom? Korcsolyával lefejeztetni, de a patológus tepsijében tovább ágálni. Az igazi „szovjet ember”, a jégtáncos pravi crveni fašist, valódi vörös-fasiszta. A matrózt, nevezzük Vakulincsuknak, mint eredetijét a Bronyenoszec Patyomkinban (szerepében: Antonov), matrózsapkája alatt egér, amszterdami csatorna-kalózhajón szerelme, csizmás muzsiknő, aki ókommunista és hippi és kommunája a bécsi akcionizmus. Hajója holland grachton hajóz, édes mozi. Vakulincsuk, a szexuálforradalom Jean-Paul Marat-ja egy rakomány kristálycukorban fekszik, ez a fürdőkádja; Charlotte Corday-Anna Planeta, a lengyel nő (szerepében: Anna Prucnal) ebben a tonnányi kristálycukorban kasztrálja Vakulincsukot, ki aztán csendben és boldogan elvérzik. Vakulincsuk arcán végig vigyor, a vér lassan terjed a cukorban, vonásain viharfellegként suhan át a kimúlás eksztázisa. Mono no aware. („Elmúlás általi szépség”, ahogy Terayamától tanulhatta.)

Utolsó filmjét is megmutatta órán: a skót BBC kérésére készült Hole in the Soul (Luk a lelken) önéletrajzi dolgozat, a belgrádi szülői ház tetején egy látványra csehszlovák komédiás mondja angolul: „Makavejev learning tricks / in the job of making flics”; a Védtelen ártatlanság erőembere (Dragoljub Aleksić) is előkerül, a negyvenes évekbeli első szerb hangosfilmből, amit a kultúrhatóságok támadtak, hiszen a partizánromantikával szemben a megszálló német hatóságokkal való együttműködés is benne van. Fájdalmas ez az egyórás tévéfilm, második búcsú az országtól, amit sajátjának érzett, melyből egy csonka nackós roncs maradt. Nála laktam Belgrádban 2000-ben a Chaplin utcában (ulica Čarlija Čeplina), mikor Milošević a választáson megbukott, az újságíróklubban whiskyvel koccintottunk Koštunica győzelmére. Makavejev ebben a majdnem utolsó filmben – az Anne and Kristine című, többek között Mika Kaurismäki által 1996-ban produkált sorozatban a Danske piger viser alt (A dán csajok mindent megmutatnak) epizódot még ő rendezte – kijelentkezett a filmvilágból, néha ugyan belelkesedett az elmúlt 20 évben, mert a film mániákus-depressziós tevékenység. Ügynökhöz megy Kaliforniában, púderozott, kifestett körmű házikedvenc-sertéssel találkozik egy moziban, értesül, hogy ő már nem olyan hot; vajon a saját álmát álmodja, vagy másét. „Hová valósi? Jugoslavija. Olyan még létezik?” – kérdi a tibeti buddhista guru a San Franciscói-öböl egy panoramikus pontján. A korabeli alter-rocker Rambo Amadeus Mak sértettségét visszhangozza, háromujjas szerb villázással követel egy Duna-híd alatt hajón 3 millió dollárt Maknak filmre, a távolból balkáni rezesbanda fúj. Makavejev szerény, 1,8 is elég lenne. Archív S8-as képen a mostari régi török híd, amiről úgy ugrálnak a Neretvába, ahogy az acapulcói La Quebrada szikláról vagy 30-40 métert az óceánba, az ország úgy múlt el, ahogy az új partikularitás katolikus horvátjai és/vagy muzulmán bosnyákjai szétlőtték e szimbolikus hidat.

*

A Rue de Seine-ben lakott Párizsban, a Deux Magots kávéházban találkoztunk 2006-ban utoljára, gerincbántalmai miatt úgy járt, mint egy derékszög-vonalzó. Szerbiai barátok mindig elmondták, visszavonult, nem találkozik senkivel, 2019 január 25-én meghalt. Maradtak a filmjei. Meg a luk a lelken.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/04 22-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14038