KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/május
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Grunwalsky Ferenc: Senki sem dadog Fiatal filmesek
• Varga Balázs: A másik ország Fiatal filmesek
• Vasák Benedek Balázs: Egy a sok közül A Balázs Béla Stúdió filmjei
• Müllner Dóra: Megfelelő emberek Beszélgetés a Közgáz Vizuális Brigáddal
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Súlytalanság Berlin
• N. N.: Az 50. berlini filmfesztivál díjai
CYBERVILÁG
• Beregi Tamás: Testgubó és szuperegó Szimulált világ
• Janisch Attila: Virtuális koporsó – digitális lélek Cyberológiai horror

• Bori Erzsébet: Fenevadak a golftanfolyamon Highstmith-horror
• N. N.: Patricia Higsmith (1921–1995)
• Bikácsy Gergely: A legokosabb gyilkos Hitchcock nyomában
• Ardai Zoltán: Texas, az éjszaka csodái Véresen egyszerű
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Robotok, idióták, szilikon-angyalok Chris Cunningham videóklipjei
FESZTIVÁL
• Báron György: Mozifieszta Mar del Plata

• Zalán Vince: A vidéki film Filmnapló
KÖNYV
• Harmat György: Művészet és ipar születik Kömlődi Ferenc: Az amerikai némafilm
KRITIKA
• Székely Gabriella: Nagyjuli Kisvilma – Az utolsó napló
• Hirsch Tibor: Egy világ, nyolc és fél rubrika 8 és ½ nő
• Varró Attila: Vörös kereszt Holtak útja
• Györffy Miklós: Az eltűnő öröm nyomában Buena Vista Social Club
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Ember a Holdon
• Békés Pál: Magnolia
• Pápai Zsolt: Lány a hídon
• Gervai András: Pola X
• Köves Gábor: Egy kapcsolat vége
• Mátyás Péter: Halálsoron
• Turcsányi Sándor: A fiúk nem sínak
• Hungler Tímea: Észvesztő
• Elek Kálmán: Hó hull a cédrusra
• Kovács Marcell: Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Wiesbaden – goEast

Társadalmi térben

Varga Balázs

A német fesztivál a kelet-nyugati kapcsolatépítés fóruma.

Amikor tíz évvel ezelőtt elindult Wiesbadenben a goEast fesztivál, egy kelet-európai filmekre koncentráló mustra elsősorban kulturális missziónak vagy politikai gesztusnak számított. Sikeres alkotók és filmek akadtak ugyan, de a régió filmjei jobbára társadalmi-politikai szempontból voltak érdekesek. A kétezres években azonban változott a helyzet. A román újhullám, a fiatal magyar film vagy az orosz fenegyerekek nemzetközi fesztiválsikerei újra divatba hozták a kelet-európai filmet. Az idén tizenegyedik alkalommal megrendezett goEast reagált a trendre, de az eredeti célkitűzéshez, a keleti-nyugati kulturális kapcsolatépítéshez is hű maradt. A fesztivál a régió filmkultúrájának műfaji, nemzedéki, kulturális sokszínűségét kívánta felmutatni, és ez a program szimpatikusan nyitott, eklektikus műsort eredményezett. A lengyel vámpírvígjáték román egzisztencialista drámával és cseh történelmi tragikomédiával rivalizált, éjjel filmfőiskolák mutatkoztak be, délelőtt pedig a projektjeikkel meghallgatásra készülő pitch-csapatok népesítették be a fesztiválközpontot. Kiemelt kerekasztal-beszélgetés foglalkozott az új román filmmel, és szimpózium vizsgálta a szélsőjobboldal filmes reprezentációját.

Wiesbadenben idén az oroszok és a románok vitték a prímet. A fődíjat sokan látatlanban odaadták volna Cristi Puiu új filmjének, a háromórás, radikálisan minimalista Aurorának, ám a nyertes végül egy abszurdba hajló orosz bosszúfilm lett. Rendezője, Alekszej Balabanov csak szűk körben ismert idehaza, pedig a kortárs orosz noir kulcsfigurájaként, kultuszfilmek és provokatív szerzői művek alkotójaként napjaink orosz filmjének egyik legizgalmasabb alakja. A kilencvenes évek közepének Szentpétervárán játszódó Fűtő hőse egy afganisztáni veterán, harctéri sebesült idős jakut, aki naphosszat szótlanul táplálja egy ipari üzemben a tüzet, és hagyja, hogy alkalomadtán bérgyilkosok is a kemencéjében tüntessék el áldozataikat. Máskor készülő regényéből gyerekeknek olvas fel a tűz mellett. Lánya szőrmével kereskedik, bérgyilkost fogad az ágyába és rosszul választja meg a barátnőjét-üzlettársát. Aztán a komótosan tekergetett szálak összefutnak, és a történet véres bosszúfilmbe fordul. Balabanov filmjében az erőszak természetes, banális, és a másodperc töredéke alatt lezajlik. A Fűtő éppúgy távolságot tart a realista társadalmi drámaként előadott, hagyományos kelet-európai bűnfilmtől, mint a Fargo vagy Ponyvaregény-tipusú posztmodern meta-erőszakfilmektől. Eszközei pimaszul egyszerűek és nyersek. A leszámolásjelenetek közé laza passzázsok kerülnek, az átkötéseket és öldökléseket derűs, latin hangulatú gitárzene kíséri, a film végén fekete-fehér etűdben elevenedik meg a fűtő meséje. Pofátlanul szentimentális, rafináltan hétköznapi, brutális darab – és nem utolsósorban a posztkommunista orosz társadalom cinikus-szarkasztikus allegóriája.

A másik orosz versenyfilm, a Szibéria, mon amour szintén sajátos posztszovjet allegória volt, ám nem a szarkasztikus, hanem a szentimentális fajtából. A hatások halmozása az utolsó előtti jelenetben érte el a csúcsot, melyben a kútba zuhant unokájának segítséget kereső, kiéhezett ebekkel megharcoló, nem sokkal korábban kirabolt és megvert nagyapa egy monumentális „sarló és kalapács”-szobor előtt fekszik az út szélén, a csodaszerű megmenekülésben és megmentésben bízva. Nem hiába. Slava Ross filmje bombasztikus klisé-enciklopédia, de azért van erő is a hatásvadászatban. A Szibéria, mon amour, miként bizonyos szempontból a Fűtő, a kortárs orosz film egyik erős vonulatát példázza: a posztkommunista idők mitikus történetekben való értelmezését.

A két orosz versenyfilm erőszak-koktélja, illetve Cristi Puiu Aurorája (melyben három órán keresztül, mellékszálak és epizódok sorozatán át, a cselekedetek motivációitól szinte teljesen megfosztva kísérünk végig egy negyvenes férfit, amint szisztematikusan legyilkol néhány embert, akik miatt megbicsaklott az élete) sokkterápiának éppen megfelelt. Akit pedig a radikális szerzői vízióknál jobban érdekeltek az intimebb történetek és a finomra hangolt irónia, azok a másik román, illetve a magyar versenyfilmmel vigasztalódhattak. Marian Crisan idehaza a Titanicon vetített Morgenje, illetve Miklauzic Bence sok fesztivált megjárt filmje, A zöld sárkány gyermekei már csak a témájuk hasonlósága okán is egymás mellé került a programban. A két kelet-európai buddy movie (az egyikben román–török, a másikban magyar–kínai párost hoz össze a véletlen és a dramaturgia) az orrnehéz társadalmi témák újrahangolásával, a példázatos drámák helyett az emberi interakciók bemutatásával mutatta, hogy miféle régi-új útjai vannak még a kelet-európai filmnek, amikor az itt-és-mostról kíván beszélni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/07 49-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10703