KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/március
KRÓNIKA
• N. N.: Új Budapesti Tizenkettő
• N. N.: Képtávíró
• (X) : III. Laterna Magyar Filmhét

• Bikácsy Gergely: A vétlen kamera Bresson filmszázada
• Schubert Gusztáv: Történelem a föld alatt magyar film, magyar krónika
• Jeles András: Büntető-század-napló
• Lengyel László: Csendőrvilág Magyarországon Kakastollas filmek
• Margócsy István: A kép-mutogató A napfény íze
• Tamás Amaryllis: Misszió Rabostóban Beszélgetés Ember Judittal
• Király Jenő: Szép remények, elveszett illúziók Multiplex esztétika I.
• Varró Attila: Árvák a tájfunban A kilencvenes évek tajvani filmjei
• Bori Erzsébet: Ázalék A lyuk
• Karátson Gábor: Tájkép-mozi A bábjátékos
• Köröspataki Kiss Sándor: Puszán, az elszánt Ázsiai filmek fesztiválja
MÉDIA
• Sós B. Péter: Megafúzió: mi változik? Az AOL és a Time Warner

• Zalán Vince: Otthontalanok otthona: filmtöténet Filmnapló
KÖNYV
• Horányi Özséb: Jeltan félmúltban Szilágyi Gábor: elemi KÉPtan elemei
KRITIKA
• Báron György: Káromkodások kora Anyád! A szúnyogok
• Galambos Attila: Jószándékal kikövezve Rosszfiúk
• Hirsch Tibor: Keresd a nőt, aki keres! A mi szerelmünk
LÁTTUK MÉG
• Nevelős Zoltán: Isteni játék
• Báron György: Isten látja lelkem
• Hungler Tímea: A függőkert
• Békés Pál: Mindenütt jó
• Takács Ferenc: Egy sorozatgyilkos nyara
• Tamás Amaryllis: A 200 éves ember
• Kis Anna: Kettős kockázat
• Sárdy Richárd: Pár-baj
• Köves Gábor: A csontember
• Varró Attila: A szörny
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hullámvasút

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

Olvasói levél

Hogy mi a televízió...

Kas Ilona

 

Hogy mi a televízió mint művészet – a szónak nem abban az értelmében persze, ahogy szakácsművészetről is beszélünk – a kérdésre nem tudom a feleletet. Egyben azonban biztos vagyok: valami más, egészen más, mint a filmművészet, a vászon, a mozi művészete. Tény, hogy a filmművészet klasszikusai, s mai nagyjai többnyire úgy hatnak a képernyőről, mint önmaguk száraz és sovány kivonatai, megítélésem szerint, mint az egykori érettségi „puskák”, amelyekből az ember megtudhatta, hogy valamelyik klasszikus alkotás miről szól, hogyan hívják a hősét, kik a szereplői, hol zajlik le az esemény. Hogy hol rejlik benne a művészet – nem a konyhaművészet, amely receptekben közölhető – az a „puskákból” sosem derült ki; végül is az ember tudata mélyére az a tapasztalat szűrődött le – legalábbis azoknál (s ez gyaníthatóan a többség), akik megelégedtek a kivonatokkal –, hogy a szóban forgó művek azért tartatnak klasszikusnak, mert az iskola odasorolta; hogy talán éppen fordítva van, erre a gondolatra a „puskákból” semmilyen ösztönzést nem kaptak. Sajnos, így van ez a képernyőre sugárzott művészi filmalkotásokkal is. A tévének nagy a tekintélye, az emberek általában elfogadják, amit a tévé mond, s amit a filmművészet nagy alkotásai közé sorol be, pláne, egy ilyen sorozatban sugároz, azt annak is tekintik, anélkül, hogy a mű értékeit, mélyét, szellemét a képernyő képes volna egy átlag futballmeccs plaszticitásával, érzelmi teljességével, hatásával közvetíteni.

Kivéve néhány kivételes esetet. S mert van, ha kevés számban is, ilyen eset, érthető, ha az ember izgatottan ül a tévé elé: filmtörténeti adatgyűjtésre, lexikális tudása bővítésére kerül-e sor, vagy megközelítőleg abban az élményben, élvezetben is része lesz, amit a filmből csak a vetítőgép fénylő, meleg sugarai, a fehér vetítővászon álomvilága tud előcsalni. A benső átélést. Az Aranypolgárt, ha többször is, eddig mindig csak vásznon láttam, jobb-rosszabb körülmények közt, mit remélhetek a képernyőre zanzásított bámulatos filmképektől, melyeket negyven éve elemeznek, tanítanak főiskolákon, bámulnak és lebecsülnek kritikákban, ma már a modern filmtörténet határkövének tartják, de felróják barokkos zsúfoltságát, szertelenségeit, melyekről annak idején azt állították, hogy a filmtechnika lomtárából szedte elő – mint a tér enyhe torzulását előidéző nagylátószögű lencsét is – a mindig szívesen botrányt kavaró (éppen az időben híres-hírhedt, szerte az országban pánikot keltő rádiórendezésével is) a fenegyerek Orson Welles. De ő tudta, hogy mit mire alkalmaz, s úgy látszik, azt is előre megsejtette, hogy mozgóképeinek egyszer majd zanzásított formában is élnie és hatnia kell a tévé képernyőjén.

Különben megvetette a filmrendezést. Ami a filmszakmából igazán izgatta és érdekelte, az a montázs volt; szerinte a film a vágóasztalon születik, ott kezd „lélegzeni” a rendező-vágó keze alatt, ha ennek sikerül kitapintania még alig mozduló érverését. „A képek maguk nem elégségesek – mondotta egyszer – nagyon fontosak, de csak képek. Lényeg a képek időtartama, az, ami minden egyes képet kísér”. Persze, ezt csak az mondhatja nyugodtan utána, aki olyan erős költői képeket varázsol a filmszalagra, mint Orson Welles.

Elnézésüket kérem a zavarásért.

Olvasójuk

Kas Ilona

tanárnő, Budapest


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/03 02. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7147