Mike LeighTitkok és hazugságokCsaládi fényképBáron György
Mike Leigh szatirikus családi csoportképe, a Titkok és hazugságok más zsánerű film, mint a komor-ironikus Mezítelenül, csak az Arany Pálma változatlan. Csoda tudja, mitől lopja be magát egy rendező a művelt publikum kegyeibe. Mike Leigh-nek például, aki alighanem az utóbbi évtized egyik legeredetibb filmkészítője, nincs szerencséje a magyar filmínyencekkel. 1993-as kemény csavargófilozófiai traktatusa, a Mezítelenül, bár két Cannes-i díjjal megkoronázva érkezett a Teréz körútra, s legjobb pillanataiban olyan erővel szólt, hogy megdermedt a moziban a levegő, mégsem lett sem kultuszfilm, sem intellektuális siker. Csak reménykedhetünk, hogy az ugyancsak két cannes-i kitüntetéssel (köztük az Arany Pálmával) kistafírozott Titkok és hazugságok felhívja a mozibarátok figyelmét a brit filmesre, akinek eddigi terjedelmes életműve – e két opuszát leszámítva – nálunk jószerivel ismeretlen, holott a világban – s érdekes módon: Amerikában – kisebbfajta legendárium övezi.
Pedig módszere a tengerentúli filmkészítés szöges ellentéte: Hollywood amerikai kihívójára, John Cassavetesre emlékeztet. Ő is vérbeli elbeszélő, s az ő szaggatott filmtörténetei is széttartó epizódokból sodródnak egyetlen erős mesévé. Ezeknek az elbeszéléseknek semmi közük ahhoz, amit Hollywoodban sztorinak mondanak, s ami a dramaturgiai ötlet iparszerű feltupírozása eredményeképp áll elő. Leigh, aki hazajában ismert író is, egyike a kortárs mozi utolsó igazi elbeszélőinek. Úgy vezet elő és bont ki egy-egy filmmesét, akár az epikusok: epizódról epizódra, elidőzve az aprólékosan kidolgozott részleteknél. S a köznapi történetek mögött – akárcsak Cassavetesnél – ott morajlik az őrület sötét mélysége; e szakadék szélén táncolnak filmjeinek szereplői. A Mezítelenül filozofálgató bohóca mintha aláhullana a mélységbe, míg a Titkok és hazugságok hősei egy csaknem végzetes megbillenés után távolabb kerülnek tőle a bő két és fél órás családi saga lezárultakor.
Sokat beszélnek ezek a figurák, de szövegük inkább monológ, mint dialóg. A Mezítelenül fölfogható a főhős grandiózus monológjának, s az újabb film szereplői is mintha önmaguknak beszélnének, önmagukat próbálnák meggyőzni. Ebből következik, hogy Leigh ritkán használja a párbeszédek felsnittelésének hagyományos technikáját. A legtöbbször – például anya és lánya első találkozásának bravúros epizódjában – kistotálban mutatja a két szereplőt, amint előre nézve, a felvevőgéphez intézik szavaikat. Bár a Mezítelenül és a Titkok és hazugságok markánsan különböző filmek, előbbi komor, szenvedélyes és expresszív, utóbbi higgadt és derűs, közös bennük, hogy a kommunikáció csődjéről tudósítanak. A Mezítelenül, ha az ember semmit nem tud a jócskán középkorú szerzőről, szertelen ifjúkori remeklésnek tűnik, míg a három évre rá készült Titkok és hazugságok kiegyensúlyozott, érett mesterdarab.
Leigh tehát nem egykönnyen besorolható filmes. Cassavetes hatása félreismerhetetlen, de legalább ilyen szorosan kötődik a brit filmnek a free cinemábol eredeztethető kisrealista hagyományához, mindenekelőtt Ken Loach művészetéhez. S a háttérben ott érződik az efféle filmeket inspiráló angol újnaturalista dráma erős hatása. A távolabbi szellemi rokonok között említhető a képköltő Terence Davies, valamint – bármily meglepő – a semmi kis történetek filozófusa, Eric Rohmer. Akárcsak Rohmer, Leigh is vérbeli causeur, azaz csevegő: az ő szereplőinek sorsát is a véletlenek kiszámíthatatlan játéka alakítja. Rohmer munkáira emlékeztet a Titkok és hazugságok dramaturgiai szerkezete is: a kiinduló helyzet egy véletlen hatására megbillen, majd konfliktusok sora után helyreáll az egyensúly, más formában és más szinten, mint a film kezdetekor.
A történet elején váltogatva ismerkedünk a szereplőkkel, akikről csak később derül ki, sorsuk miként fonódik össze. Cynthia, az ötvenes munkásnő külvárosi otthonában él utcaseprő lányával. Maurice, a menő fotós és felesége, Monica a város elegáns negyedében lakik, fantáziátlan lakberendezési magazinok stílusában berendezett kétszintes házukban. Hortense, a szépséges feketebőrű lány egyedül él. Leigh csak hosszú idő után árulja el, hogy Maurice Cynthia öccse, akit az asszony anyjuk halála után saját gyerekeként nevelt fel, s akivel évek óta nem találkozott; Hortense pedig Cynthiának egy ifjúkori kapcsolatából született, majd nevelőszülđkhőz adott lánya, akit az anyja sohasem látott, s így azt sem tudta róla, hogy feketebőrű. Aztán Maurice, hirtelen ötlettől vezérelve, felkeresi Cynthiát, s meghívja a házába, családi születésnapra. Hortense kideríti szülőanyja nevét és váratlanul felbukkan az életében. Az ellenszenves, érzéketlen fehér nő és rokonszenves, intelligens feketebőrű lánya között meleg barátság szövődik. Aztán Maurice filmvégi buliján lelepleződik a két asszony titka. Kirobban a botrány, majd lecsillapul. Derűs fordulattal zárul a történet: a sokk hatására a szereplők emberségesekké, szeretetreméltóakká válnak. A dermesztően ronda figurákról kiderül: megértőek, kedvesek és szomjúhozzák a szeretetet. Hortense, a bájos fekete hölgy, akár egy családi megváltó mosolyog újonnan föllelt kedves rokonai körében.
Leigh ismert színpadi szerző; drámáit legtöbbször maga rendezi. Mindez azért érdekes, mert színészvezetésén – akárcsak Cassavetesén – érződik a színpadi gyakorlat. Minden filmje parádés színészi jutalomjátékok antológiája. A Mezítelenülért a főszereplő, David Thewlis több színészi díjat kapott, köztük Cannes-ban a legjobb férfi főszerepért járót, a Titkok és hazugságok pedig az Arany Pálma mellett a Cynthiát alakító Brenda Blethynnek hozott kitüntetést. Blethyn és a film többi színésze olyan, mintha egy szociografikus dokumentumfilmből lépett volna elő. Megtévesztően hiteles a dikció, a külvárosi argó, a gesztusok, az arcjáték – az a kis megkeseredett ránc a szájszögletben, amit legalább húsz nehéz, gyűlölködő év keményít az arcra vajon színészileg miként állítható elő –, de hiteles az olcsó ruhákkal rejtegetni vágyott, s ezért még feltűnőbb asszonyos hurka a hason, a tésztásodni kezdő húsos felkar... A rendező ritkán vág bele a monológokba és dialógokba: bár kamerája keveset mozog, a széles plánok tág teret engednek a folyamatos színészi játéknak. Másik kedvelt képkivágása a szereplők hosszan kitartott közelije. Ezek a sokat megélt arcok történetekről, sorsokról regélnek, akár a tektonikus kőzetek, melyeknek rétegein minden esemény rajta hagyta a nyomát, kitörölhetetlenül.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1280 átlag: 5.44 |
 |
|
