KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
FILMSZEMLE
• Schubert Gusztáv: Eltékozolt fiúk Szemle előtt
• Pataki Éva: Magyarok Kirgíziában Beszélgetés Mészáros Mártával
• Bori Erzsébet: Szegény ember nem hazudik Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel
• Székely Gabriella: Kocsmai menedékhely Beszélgetés Lukáts Andorral
• Muhi Klára: Pénzforgatás Beszélgetés a filmszakmáról

• Trosin Alekszandr: Vodkapitalizmus Filmlevél Moszkvából
• Bori Erzsébet: Emberszám Európa Filmhét
• Tatár György: Az allegória vége Misztikus horrorfilmek
• Beregi Tamás: Passio diabolica A filmvászon ördöge
• N. N.: Diabolus Digitalis
• Bikácsy Gergely: Róma, sirályok, Pasolini A láthatatlan város
DVD
• Herpai Gergely: Mozi és interakció Beszélgetés a DVD lehetőségeiről
• Lobenwein Dávid: Digitális forradalom
• Pápai Zsolt: Digitális forradalom
• N. N.: A DVD-filmek magyarországi sikerlistája

• Vasák Benedek Balázs: Fekete, fehér, igen, nem Moholy-Nagy László utópiája
• Sándor Tibor: A lázadó masamód Gaál Franciska
KRITIKA
• Báron György: Valahol Kelet-Európában Egy tél az Isten háta mögött
• Karátson Gábor: Ha volnának is hadimasinériák A császár és a gyilkos
• Nádori Péter: Egy nagyon szép Torschluss-pánik Amerikai szépség
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Az Északi-sarkkör szerelmesei
• Bíró László: Szeress, ha tudsz!
• Mátyás Péter: Sivatagi cápák
• Köves Gábor: Hilary és Jackie
• Korcsog Balázs: Anna és a király
• Somogyi Marcell: Árvák hercege
• Elek Kálmán: Zuhanás
• Tamás Amaryllis: Lautrec
• Pápai Zsolt: A Winslow-fiú
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Guvatok, kutyák, pilóták

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A vasálarcos

Turcsányi Sándor

 

Ki a vonzóbb? Az ifjú vagy az agg? Nehezen eldönthető kérdés, kivált ha a híres Dumas-regényfolyam eddigi filmreviteleinek szempontjából nézzük. Hiszen a filmkészítők egy tetemes hányada a négy muskétásban vélte felfedezni azt a médiumot, mely által elmondhatják a magukét a messze szálló időről a nemes vagy nemtelen vénülésről. Legutóbb D’Artagnan lánya szerzett, elsősorban olykor fedetlenül hagyott vállával, kellemes perceket a kardozós-köpenyes romantika aligha felnőtt lelkű rajongóinak, most meg itt van D’Artagnan fia. Mindjárt kettő példányban. Ám ahelyett, hogy róluk értekeznénk, forduljunk régi kedvenceink felé. Irtózva bár a magasztos szavaktól, mást mégsem mondhatunk: újra itt van a nagy csapat.

Athos, Porthos, Aramis és D’Artagnan, mélyültek ráncaik, lelkükben a láng takarékon, titkos tagok valami magán-nyugdíjpénztárban, amúgy mit sem változtak: köszönik, megvannak.

Aramis konspirál, Porthos handabandázik, Athos homlokán felhős mélabú, D’Artagnan az ősbalek, aki egyszer már, arcpirító zálogházi művelet: kiváltotta az ékszereket, most se különb, számosan az ő kardjával verik a csalánt. Aramist Jeremy Irons, Athost John Malkovich adja, tudható előre, remekül. De az igazi vicc az egészben, hogy nyugodtan lehetne fordítva is. Hah, Malkovich micsoda intrikus lenne, s hogy jajongna-búsongna Irons. Nincs ez másként Depardieu Portossal és Gabriel Byrne D’Artagnannal sem. Látható, nem filléres nosztalgia-lovaglás e mozi, drágán s jól megcsinált nagyívű darab színészzsenikkel, megejtő s fojtó díszletek között, körültekintően odatett forgatókönyv szerint. (Az egyébként nem túl izgalmas, ám annál sikeresebb Rettenthetetlen Oscar-díjas forgatókönyvírójának adaptációja, s egyben első rendezése is.)

A történet finoman eltér, de csak a végire az eredetitől, nem is feltétlen hollywoodi irányba, na jó egy kicsit, miután a képek leperegtek, megnyugtató hang tudat: az életben maradók számára aztán frankó lett minden, de hál’istennek a képek e közlést jó előre cáfolják alaposan.

Mint annyi boldog vég, most ez is csak egy gyalázatos kezdetet takar. Amikor már nem fogja többet senki mondani, hogy: „Mindenki egyért! Egy mindenkiért!” Hiszen két órán át mást sem láttunk, mint testvérharcot, testőrt ölő testőrt, apát ölő fiút. Remek kis darab, szavamra. Hazavágja rendesen az egész bandát. Korhű muskétások az ezredfordulóra.

Azt hittem, megvolt már nekem ez a kardozós dolog. De nem. Erre vártam, például ilyen Ausztriai Annát sóvár szemem még sohase látott. Anne Parillaud-ért magam is kardot rántanék legott vagy Kalasnyikovot. Csak távoli, kósza fuvallat, hajszálnyi hiányérzet csupán: e mesterműből sem tudjuk meg, mi volt a nemes D’Artagnan keresztneve. (Charles, mi más?)

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3674