KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
   2/október
BALKÁN EXPRESSZ
• Szíjártó Imre: Napkelet Az új macedón film

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar bujálkodás

Sneé Péter

Csupán a páros ölelés ismert. Mégha többen vannak is a képen, egymástól szigorú függetlenségben güriznek az örömért.

 

Pornódömping! Árad a kultúrmocsok! Mindent elönt a szemét! így jajonganak nekiuszult honfitársaink. Holott ha nemcsak a szóbeszédnek hinnének, de vennék a fáradságot arra, hogy saját szemükkel győződjenek meg a rettegett szörnyről, vélhetően meglepődnének. Hol itt a pornó?

Nyilván a város- sőt országszerte mindenütt nyíló videotékákban. Elvégre nem élünk már kamaszkorunk Gutenberg-galaxisán, hol színes magazinokat lapozgattunk a pad alatt. Rezgőcsecsű lányok, tártölű banyák veresítették a fülünk, meg társnőinkét is, kik megvető ajakbiggyesztéssel kukucskáltak át hozzánk. Az érthetetlen, mert idegennyelvű szöveggel kísért állókép rémuralmának befellegzett. Jobb családoknál kötelező már a videó, mozgásban figyelhető tehát a párosodás, s akcióban szemlélhető a duzzadt hím-, valamint kitágult női ivarszerv – nem csak, és nem elsősorban oktatásul, inkább pótlék gyanánt a robottól udvarolni fáradt magányosoknak, ajzószerként a páros magányba hullottaknak.

Tán évtizede már, hogy leleményes szakemberek faggatni kezdték a Nyugátról hazatérteket: árulnák el, mit keresnek odakünt, ha egyáltalán mozi felé tévednek. Toronymagasan a pornó vezetett a listán. Az AIDS, az eszmei- és politikai divatok ide meg oda, nincsen okunk kételkedni abban, hogy valamelyest ma is megvan az érdeklődés. Következésként a tiltások és a forgalmazási korlátok szűntével, a majdnem szabad piaci körülmények között várható; bőséges lesz a kínálat. Ekként okoskodik a gyarló ész. Az üzletember agya viszont nyilván más rugóra jár. Esetleg nem kedveli a nyitást, netán alig törődik vele, hiszen nem ezen gondolkodik. Távolról sem ideologikus elme – üzletet csinál. Milyen ma az átlagos magyar vidótéka? Megosztott aszerint, hogy ki áll mögötte. Ha közvetlenül állami eredetű (is) a tőke, úgy örökölt némi kulturális eligazító-feladatot. Közművel tehát, miként – teszem azt – a MOKÉP, illetve a Televízió érdekeltségei. Könyvtárra emlékeztetnek e boltok, hol viszonylag elviselhető körülmények között lehet válogatni a katalógusból, s a pult mögötti kedves hölgyek szívesen csevegnek veled. Okosak, élénk a tekintetük és szellemesek. Pornó azonban nincsen, legföljebb pikáns szexfilmecske.

A különféle névtelen kft-be tömörült magántőke némi internacionális segítséggel videókiméréseket működtet. Semmi beszéd, lazaság, magaskultúra, viszont minden új és színes. Rikít a polcokon a sok kazettaborító. Legtöbbje eredeti német, esetleg angol. Sehol egy útbaigazító magyar szó. Információra, katalógusra ne számíts! S még jó ha legalább műfaj szerint szétválasztották a kínálatot. Többnyire ugyanis csak egymás mellé söprik az áruféleségeket, vess magadra, amiért nem vagy jobban tájékozott. Tétován nyúlj oda, emelj ki egyet, s olvasd le a sorszámát. Kapsz egy ronda műanyagborítós kazettát, melyen nincs felirat. Kaparós nép vagyunk, szeretjük a lutrit. (Az már csak merő kuriozitás, ínyenceknek való pusztai csemege, hogy pornót egyedül az erre szakosodott boltban nem lehet kölcsönözni.)

Az árak viszont nagyot zuhantak. Két mozijegynél olcsóbban megússza, ki az ágymozit választja. 100 és 150 között bérelhető egy kilencvenperces kazetta. A piac bűvülése azonban nemcsak pénztárcánkat kíméli, fontos következménye az áru-szemlélet terjedése is. Véle megjelent a „kiürülő nivellálódás”, azaz a legalacsonyabb szinten egységesül valamennyi forgalmazott videófilm-típus kínálata. Átmenetileg mintha megszűnnék minden differencia. Az üzletember ugyanis a bevétellel törődik, s nem azzal, amit elad – miként vevője sem azzal, amit megvesz. Következésként megelégednek a címek különbözőségével, s ha már egy szállítóval kapcsolatba kerültek, ragaszkodnak hozzá. Ugyanazt fogyasztják tucatnyi, századnyi variációban.

A magyar videótékákban ismeretlen fogalom a pornó műfaji sokfélesége. Pigalle-on sétáltunkban, ha betérünk egy szexshopba, külön polcokon találjuk a soft- és a hardpornót, harántmetszéssel szétválasztva az érdeklődés iránya szerint homo-, bi-, heteroszexuálisoknak, valamint az inkább állatokhoz vonzódóknak. S ilyen felosztásban, akár egy szigorú ETO-rendszerben, helyén valamennyi alosztály: pedofil és nekrofil, koprofil és urinoflörista (hogy ilyen előkelőén szóljunk róla), valamint – természetesen – a transzvesztita, a szado-mazochista, a fetisista, s a halálban kéjelgő. Egyedül voajőr nincsen, hiszen azok magunk vagyunk. Végigzongorázhatunk tehát saját késztetéseinken, vizslathatjuk lappangó ösztöntörekvéseinket, mire felelnek, mire hajiunk, mitől sűrűsödik a vérünk, s lobban bíbor láng a szemünkben.

A magyar videóforgalmazók csupán Teresa Orlowski német maffiózóit ismerik, kiknek produkcióira az a megállapítás jellemző: ha egyet megnéztél, mindet láttad. Hasonlók a sztorik, a felállások (és kiürülések), sőt, a helyszínek és a szereplők is. Egy kis, áldozatkész csapat napi penzumát élvezhetjük mindannyian. S ha megáhítjuk a változatosság gyönyörét, rendszerint csalódunk: az idegénnek ható cím mögül ismerős név bukkan elő, mint producer vagy forgalmazó.

Árnyalatnyi különbségek persze felfedezhetők az egyes alkotások közt, az egyik nagyobb figyelmet szentel az ölelkezések történeti beágyazottságának, s elhanyagolja a finom, puha tollpárnát, meg az egyéb rekvizitumokat, a másik viszont a szcenárió költségkeretének terhére inkább a berendezésre ügyel, s a szereplők külcsinére. A frissen kozmetikázott és fodrászolt, tetőtől-talpig ápolt hölgyek-urak német stúdiókra vallanak, míg a gusztust életszerűséggel tápláló-pótló szándék franciákra. Legnagyobb eltérés a mutatás merészségében figyelhető meg. A képzeletbeli skála egyik végén a pikáns telefon-filmeket találjuk, melyekben csak beszélnek róla (ilyen például a Romlott lányok című olasz–spanyol műalkotás), a másik végén pedig mindaz, amihez csak barátunktól juthatunk. A finom átmenetre jellemző, hogy akad produkció, hol kerülik a nemzőszervek feltárását – némi gimnasztikái bravúrra kényszerítve ezzel a szereplőket, máskor meg egyenesen – és mereven – hivalkodnak velük. Sőt, arra vetemednek, hogy játszani engedik a szunyókáló operatőrt, ki lázálom ürügyén halszemoptikájával ráközelít, (lásd a Szexet vagy életet Sal-Com film-video).

A kamera kezelőjének ugyanis semmi dolga. Egy nézetből, kevés mozgással forgat. Műve a kukucskálószínházra emlékeztet, s a peep-show-ra, hol nincsen módunk körbejárni, helyet változtatni. Az előzékeny szereplők persze igyekeznek úgy fordulni, hogy az egyiptomi reliefek mintájára frontálisan, síkban tegyék láthatóvá legmutatósabb felületeiket, ám ettől vértelenné lesz produkciójuk. Hosszú beállításokkal ellensúlyozzák a kényszerű vágásokat, marad időnk tehát izgulni és ábrándozni.

Noha Rimbaud szerint: „Az ősi tomboló barmok futva is hágtak”, maga figyelmeztet: „tüzes dobogásuknak vége”, a pornó szigorúan helyhez kötött. S mivel tárgya kizárólag a test, valamint az erogén zónákkal kapcsolatba kerülő eszköz, a kép meglehetősen látványszegény. Páratlan esélyt kínálva a teremtő fantáziának: végre megmutathatja, mire képes. Miközben vészesen, már-már lehetetlenül szimplifikálja az ábrázolást a világ egyszempontú közelítése, hallatlanul megnöveli a képzelet terét! Tessék elhihetni, helyénvaló e redukció, tehát hogy lehet és érdemes is! Bizonyítani, hogy egyetlen elemből fel- és újraépíthető, megmagyarázható, indokolható. Legyen teljes a kép tehát.

Többet követelnénk, mint szabad? Aligha, különben miként létezne e műfajban jó alkotás? Márpedig – ha ritkán is, de akad. Csak vegye komolyan önmagát, s ne rekesszen ki se szépet, se csúfot, se humort, se tragédiát. Amihez viszont vagy a személyiségek megrajzolásán keresztül vezet az út (s akkor elindulunk a történetformálás, s -mondás felé, a keretjáték pedig – melyet szívesen tekint alkotó és néző egyaránt alibinek, kénytelen felvezetésnek, mintegy udvariasan fogadott köszönésnek – elkezdeni szorítani, beszopni, nyelni az aktust, volt-nincs akkor a direkt pornó) vagy az állapotok, a helyzetek éles és pontos érzékeltetésén át. Utóbbi a szívszorítóan dilettáns amatőr produkciók birodalma, hol a – sanyarú technika folytán láthatatlan – háttér miatt a túlvilágított testekre zuhan a kamera, feltárva szörnyűszép esendőségüket.

Bármiként lett légyen is, az ottlét elengedhetetlen feltétel. Márpedig éppen ez hiányzott. Nemcsak a látványt, a filmet magát bízzák az aktusokra. Az auktorok pedig ritkán lelkes pályakezdők, gyakrabban rossz szülészek, akiket jó esetben egy fáradt kolléga szinkronizál, így aztán kép és hang egybecseng, egybevág, s minden egyébtől – környezettől, a cselekmény stádiumától – független, önálló hazug, fillentő. Mert nincs az a begerjedt áhítozó, ki egy közeles érintéstől már éppúgy nyögjön, mint az orgazmus csúcsán! Igaz, mi egyébbel próbálkozhatna a szerencsétlen mímes, amikor sehol, ki „helyzetbe hozza”, s tisztában van azzal, gesztusai amúgyis hamisak. Ezekre legalább nem panaszkodnak.

Különben sem a játékára kíváncsi senki – veti közbe a jámbor, ki tudatában még az állóképeknél rostokol –, hanem a fenekére és a mellére. Csakhogy a pornó talán mégsem mozgó anatómiaatlasz! Szerveink ha funkcionálnak, az ösztön alvilága, a személyes és kollektív tudattalan már ott munkál valamennyi mozdulatunkban. íme, az ember! – talán a megszokottnál kissé lentebbről nézvést, de az! S hogy néma, üresen, esetleg ostobán tátog? Nem az ő hibája, az üzleté. Elspórolták a dramaturgot. Amiből – szerencsére – az átlagos honi néző alig érez valamit, hiszen nem ért németül, a szinkron vagy felirat pedig ma még „nem jellemző”.

Nagyobb baj, hogy az ezidőtájt nálunk forgalomba hozott pornók szinte egytől-egyig prűdek. (Ennyi tömény szégyenkezéstől rég elszoktattak már a művészfilmek.) Számukra csupán páros ölelés ismert. Mégha többen vannak is a képen, egymástól szigorú függetlenségben güriznek az örömért. S azon alkotások sem jobbak náluk, melyek többes gyönyört merészelnek elibénk tárni. Alaphelyzetük: két-három férfi élvez egy nőt, illetve egy férfi két hölgyet elégít ki. Szorgosan munkálkodnak, ám külön-külön. Véletlenül sem pillantanának oda (miként a bűnös néző), hogy min mesterkedik társuk, nemhogy részt vennének abban!

A közép-európai macho, a film feltételezett fogyasztója ugyanis retteg attól, hogy buzinak nézik. Egy érintést se, dehogy! Szívesen szemlélgeti viszont a hölgyek közös örömét. Ki akadna fönn azon, mikor két telt kebel egymáshoz simul? Személyválogató tehát a pornó és kissé hazug. Célozgatni mer csupán a kedvtelésekre, melyeket pornográfnak ítélt. így játszik rá például a Van aki forrón szereti reminiszcenciája a transzvesztitizmusra, valamint a homoszexualitásra. Éppen csak utal rá, hiszen a (Bob Fosse Kabaréjából megismert) derék német nyárspolgár miként is gondolhatna ilyesmire?

Itt van tehát, bejött a pornó, s olyan is, amilyenre vágytunk, vagy méginkább, amilyet érdemlünk. Nincs vész, gyenge utánzat; tehát baj van, megint nem mondunk igazat: „itt a meddőség!”

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/02 09-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4039