KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Casting minden

Magyar Idol

Kolozsi László

Tímár Péter új zenés filmje klasszikus melodráma, a sztárgyárak, bulvártévék sötét oldalával nem foglalkozik.

 

Az új évezred mindeddig legjobb musicaljének, a Dreamgirlsnek a főszereplője, a kiemelkedő alakításáért Oscarral díjazott Jennifer Hudson az amerikai Megasztárban (az American Idolban) tűnt fel: nem nyerte meg a vetélkedőt, csak a döntőbe került, de ez már elegendő volt ahhoz, hogy megvalósítsa álmait; nem csak énekes, de elismert színész is legyen. A Jennifer Hudsonéhoz hasonló történeteket szereti Hollywood, nem egy biopic az övéhez hasonló sorsú – mélyről jött – sztár életét taglalja, többnyire bő lére eresztve, vagy leöntve bőségesen málnasziruppal. A Megasztár típusú műsorok lényege éppen az, hogy elhiteti szereplőivel és nézőivel, hogy aki erősen törekszik rá, és van benne tehetség és spiritusz, megtalálja a helyét; akkor is lehet belőle kiváló és ismert énekes, ha arra látszólag semmi esélye sem volt: mert nyomorban nőtt föl, vagy mert a kaptafa vagy a hentespult mögül állt énekesnek. A sztárcsinálás mögött dohogó gépezet nélkül persze egyetlen valamirevaló sok oktávos zseni sem boldogulna – más kérdés, hogy e masina nem csak elkészíti, hanem nagyon durván ki is zsigereli jobb sorsra érdemes kreációit.

Az első TV2-s dalnokverseny második helyezettjének, a tiszadobi nevelőotthonban nevelkedett Oláh Ibolyának a története Dickens tollára legalább annyira kívánkozott, mint filmre: nem volt nehéz meglátni benne egy szívszorító történet alapanyagát. A Casting forgatókönyvírói nem is fordítottak sok figyelmet a versenyre – a verseny verseny volta el is sikkad, nincs kiszavazás, nincs dalpárbaj – csak Oláh Ibolya sztorijára fókuszáltak. A Casting tulajdonképpen egy tehetséges énekeslány és egy lecsúszott énektanár kapcsolatát önti dalba, klasszikus karrierfilm, melodráma, és mint ilyen, megállja a helyét. De csak mint ilyen. Igaz, nem is akar több lenni: kár lenne felemlegetni, hogy a kereskedelmi tévés énekversenyben rejlő ziccereket nem használja ki, hogy a hősök kapcsolata sablonos, hogy olykor vérlázítóan sztereotip és egyáltalán nem dickensi, sokkal inkább idilli helynek mutatja a nevelőotthont. A nevekkel is hadilábon álltak a forgatókönyvet jegyzők, Novay Rezsőt egyenesen mintha direkt mondaná valaki rosszul, Nováknak. Elég szerencsétlen áthallás, hiszen Oláh Ibolya partnere a verseny idején az őt éneklésre is buzdító Novák Péter volt. És Novák Péter nem érdemli meg, hogy egy rossz viccben szerepeljen: ugyanis a Megasztár (no nem az első) miatta is volt hallgatható. Ha a film dalait ő hangszerelte volna, azt is megkockáztatnám, hogy a Csinibaba méltó párját látnánk: a hetvenes évek slágereinek remixelése sokat ront az összképen, az épphogy végzett színészek jól hozzák az operettszínház nagy sztárjait – Szente Vajk például lenyűgözően utánozza Dolhai Attilát –, de a szintipopos tücc-tücc alap majdnem elviselhetetlenné teszi a képileg is slendrián Sztárhangár (vagyis ál-Megasztár) dalbetéteket. Lehet, jobban jártunk volna, ha csak Novay és a befutó lány kettőseit halljuk. Kern fád énekeit, melyek, mint mindig, most is a legzseniálisabb fád énekest, Leonard Cohent idézik meg és Oláh Ibolya karcos, Kernéhez passzoló hangját. Nem is kellene ide tévé, jobb lenne a Casting, ha szimpla kamaradráma lenne. Ha megmaradna mesének, népmesének, hiszen alapvetően az, mint minden karrierdráma, szívderítő mese: az énekes lányt háromszor utasítja el Novay, háromszor löki ki az ajtón, és háromszor jön be az ablakon. Hogy aztán bedúdolja magát (nem csak) a kopott öltönyös tanár szívébe. Az ő kettősük és a Dadus szerepében tündöklő Kútvölgyi Erzsébet elég lenne ahhoz, hogy úgy kámpicsorodjunk el, mint Kern András egy alkoholista, jobb napokat (jobb filmeket) is látott mozibolond hangján eldünnyögött dalának hallatán. „Én nem megyek moziba többé – énekelte Kern –, az egésznek véget vetek. Én nem fogok másokért sírni, hogy énrajtam röhögjenek”.

Elképzelhető, bizony elképzelhető, hogy lesz olyan, aki nem bír majd a könnyeivel. De ennek nem annyira a film az oka, hanem Ormos Kati, vagyis Oláh Ibolya története. Aki könnyeket ejt, azért teszi, mert átérzi és megéli, mit jelentett nevelőotthonban élni és onnan felemelkedni. „Én nem megyek moziba többé” – jó szlogen, mert éppen azt takarja: a vigasz nélkül, amit a mozi nyújt, a kaland nélkül, hogy mások életét, szenvedését is átélhetem, a Jennifer Hudsonok és Oláh Ibolyák története nélkül tényleg nem élhetünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/02 51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9270