KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Régi és új A film alászállása

• Beregi Tamás: Volt egyszer egy jövő Filmek az időlabirintusból
• Herpai Gergely: A létezés bábjai Idő és számítógép
• Schubert Gusztáv: Körkörös ROMok Borges és a bábeli könyvtár
• N. N.: Borges a filmvásznon
TITANIC
• Bori Erzsébet: Vízállásjelentés Titanic Fesztivál
• Ardai Zoltán: Egy katonaének Szellemkutya
• Horváth Antal Balázs: Egyenes beszéd Igaz történet

• Karátson Gábor: A múlt-jelen sötét falán Peter Brook: Mahábhárata
• Bodolai László: Hanimun, félhold, mozivarázs Úton Indiába
• Ágfalvi Attila: Csendes filmek dicsérete Claude Goretta
• Ádám Péter: André de Toth
• N. N.: Tóth Endre filmjei
FESZTIVÁL
• N. N.: Az OFF fődíjasai
• Stőhr Lóránt: Mélyebb értelem? Open Film Fesztivál
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A város éjszakája Lőporos hordó
• Ágfalvi Attila: Téli táj, bicikli Észak, Észak
• Békés Pál: Trendszerváltás Hippolyt
• Muhi Klára: Nesze neked szabadság! Egérút
• Gervai András: Kilenc és fél Claude Lanzmann: Soah
LÁTTUK MÉG
• Máriássy Vanda: Séta a Holdon
• Ádám Péter: Asterix és Obelix
• Békés Pál: Sztárral szemben
• Kis Anna: Szentivánéji álom
• Varró Attila: Háborgó mélység
• Halász Tamás: Életfogytig
• Vidovszky György: Bosszúból jeles
• Somogyi Marcell: Amerikai pite
• Tamás Amaryllis: Tarzan
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Az utolsó szilveszter

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szamárköhögés

Füles farka

Koltai Tamás

 

A sokszor idézett marxi mondás szerint az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. Szabatosabb fordításban: kétszer éljük át a történelmet, először mint tragédiát, másodszor mint komédiát. Következésképp a félmúlttal tragikomédiái viszonyban vagyunk; búcsúzni tőle, ha egyáltalán, legföljebb félszemmel nevetve merhetünk.

1956-ról tudomásom szerint nem készült még olyan műalkotás, amelyen könnyesre kacagtuk volna magunkat. A Szamárköhögés a „téma” első, meglehetősen mulatságos földolgozása, ami többek között jelzi, hogy egy új nemzedék számára a korszak történelmi távlatba került.

Gárdos Péter filmjében két részre oszlik a hazai születésű emberiség: felnőttekre és gyerekekre. Az előbbiek kevés kivételtől eltekintve gyerekesen infantilisak, az utóbbiak viszont életkori sajátságaikból következően természetesen azok – és ez nagy különbség.

Mert lássuk csak, mit csinál egy pesti család 1956 októberének viharos napjaiban? Az Apa, aki valahol valamilyen igazgató, valamiért fölpofoz valakit (ott, ahol eddig igazgató volt), és ettől előbb eufóriába esik, később megrémül, még később úgy dönt, hogy sztepptáncos lesz „odakint”. Az Anya hol a sértődős cselédlányt pátyolgatja, hol, becsípve, keblét tárja az ablakban a felkelőknek (akik ezt kurjongatva veszik tudomásul), hol disszidálni akar volt szerelmével, de visszajön, mert leszakad a bőrönd füle. A rokonok angol nyelvű híreket hallgatnak a rádióban, holott nem tudnak angolul (és nyilván azt sem tudják, hogy nemcsak a Kossuth-adón mondanak magyarul híreket), a volt magas állású szomszédok menekülési gyakorlatot tartanak a földszinti ablakból, és így tovább...

Ehhez képest a Nagymama, aki május 1-jéken a tetőn őrzi a gondjaira bízott szirénát, miközben Martin Andersen-Nexö Hódító Pelle című regényét olvassa, egészen normális. Nem beszélve a két gyerekről, a nyolcéves Annamariról, aki a beijedt felnőtteket rémületbe ejtve, kék kispajtás nyakkendőjét a padlásablakból lobogtatva rákosimátyáselvtárspajtásozik, és a tízéves Tomiról, aki a zűrzavar közepette, egy anatómiai ábra, illetve egy mérőszalag segítségével bizonyos testméreteit ellenőrzi komor aggodalommal.

Hát nem jó muri? Ha gyerekszemmel nézzük, persze, hogy az. Máskor, mint 1956-ban viszonylag ritkán fordul elő, hogy Apa a bőrkötésű könyvsorozat mögé élelmiszert dugdos a polcra, majd nem sokkal később oldalanként kitépdesve gondosan elégeti ugyanazt a könyvsorozatot. Jó hecc az is, ha az embergyereke éjnek évadján kispárnával a hóna alatt lopva átköltözködhet a nagybácsikájához. Vagy hogy a pincében, ahol eddig csak pingpongozni lehetett, most ott lakik az egész ház...

Az egyik jelenetben a Nagymama a Micimackóból olvas föl Tominak és Annamarinak. Azt a részt, amelyben Füles elveszti a farkát. Talán nem tévedek túlságosan abban, hogy Milne klasszikus meséje – nem először – bölcseleti metaforává válik az adott dramaturgiai pillanatban. A Szamárköhögés szereplői – a Nagymama és a gyerekek kivételével – úgy érezhetik magukat, mint Füles. Elvesztettek valamit. Ahol eddig egy biztos farok volt, ott most nincs semmi, és ez komoly zavarba hozza őket. Ettől kapkodnak fejetlenül (farkatlanul?), és ettől válnak nevetségessé a Nagymama, illetve a gyerekek szemében. A Nagymama szemében azért, mert az ő nemzedékének Nexö és a sziréna még egy egész életre szóló tartást adott, a gyerekek szemében pedig azért, mert ők amúgy is nevetségesnek tartanak minden fontoskodó felnőttet.

A Szamárköhögés nagy esélye az lett volna, ha ezzel a gyermekien naiv metaforikával némileg „filozofikussá” mélyíti a helyzet groteszkségét. Időnként ez meg is történik, például abban a jelenetben, amelyben az Amerikából telefonáló testvérnek virágnyelven próbálják elmagyarázni, miféle „vihar” vagy „járvány” tört ki nagy hirtelen az októberi Magyarországon, míg végül Annamari az aszfaltfolklór egy drasztikus versikéjével zárja le a kapkodó dadogást. Csakhogy kevés ehhez hasonló magvas ötlet van a filmben, és már az említett jelenetből is látszik, hogy könnyebb volt engedni a jópofáskodó hajlamnak, mint komolyan venni a szituáció abszurd humorát; a Nagymamának ugyanis, ha a forgatókönyvírók következetesek az általa képviselt jellemhez, nem kellene részt vennie a bugyuta szöveglicitálásban. A néző ezen a ponton kezd gyanakodni arra, hogy tán a jellem nem is íróilag, hanem színészileg van megírva, és gyanúja beigazolódik, ha Törőcsik Mari gunyoros, fanyar ajak-biggyesztéseit, játékának fád iróniáját „kivonja” a figurából. Abban a pillanatban kiderül, hogy az alaknak csak kontúrjai vannak, de belülről nincs kitöltve, nincs önálló élete. És ez még inkább érvényes a film többi szereplőjére.

De miért is ne írhatná tovább a színész a figurát? Továbbírni azonban csak azt a szerepet lehet, amelynek határozott önmozgása van; viszont a Szamárköhögés szerepei kizárólag Törőcsik Mari, Garas Dezső, Hernádi Judit és a tüneményes „gyerekszáj”, Kárász Eszter személyiségére épülnek, ők „hozzák” a személyiségüket, sőt valamivel többet is – főleg játékos rögtönző hajlamukat. (Például Garas a hajmosási jelenetben.) A színészi improvizációk pontosan megfelelnek a szövegimprovizációknak; legtöbbjük esetleges és független a tartalomtól, mint amilyen az „ereszeressz” szópár poénja, vagy egy korabeli divatos színdarab (Irány Caracas!) beszélgetésbe intarziáit címe, ami bizonyára kevés nézőt részesít a ráismerés örömében. Attól tartok, kellő szituációs környezet híján az olyan duplafedelű mondatok is elszállnak a levegőben, mint a „mi most az adu?”, vagy „a piros duplán fizet”. Nem a mondatokat tartom olcsónak, hanem a föl nem ismert történelmi fordulat közepette kártyázok dramaturgiai helyzetét érzem kidolgozatlannak ahhoz, hogy biztosan észrevegyük az áthallást, azaz működjék az ötlet.

Lehet, persze, hogy túl sok lélektani és társadalmi realitást várok el egy profi filmes öntudattal megcsinált bohó mesétől; végül is, ha voltak, akik akkor az ENSZ-csapatokat várták (márpedig voltak), miért ne lehettek volna olyanok is, akik levelet fogalmaztak Eisenhowernak és Hruscsovnak, vagy vakon ráböktek a térképre, hogy kiválasszák leendő tartózkodási helyüket (föltéve, ha nem Tirana „jött ki”). Történtek ennél képtelenebb dolgok is. A film egyik valóban metaforikus jelenetében az úttörővasúton zakatoló gyerekek között söpörnek végig a géppisztolygolyók; itt találkozik jelkép és realitás. Ha kicsit melodrámái fordulatokkal is, de Gárdos Péter filmje ezen a ponton kerekedik igazi gyermekmesévé, amely – talán – a felnőtté válásról szól(hatna). A történet végére az infantilis Apa láthatóan megkomolyodik, Anya visszajön, Tomit egy csinos, fiatal orvosnő megnyugtatja a méretei felől, Annamari szamárköhögéséről kiderül, hogy nem volt az – és ami a legfontosabb: a Nagymama őrzésére bízott sziréna sem rozsdásodott be. Minden rendbejött; Fülesnek visszaszerezték a farkát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5178