KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/október
KRÓNIKA
• (X) : Magyarország új svájci filmeken Cross-Over / Kereszteződések
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tatár György: Az igaz apokrif Simon mágus eltemetett tudása
• Kornis Mihály: Pont éppen soha Simon mágus

• Forgách András: Ó, Cocteau Egy dilettáns tükrei
• Gelencsér Gábor: Fecseg a mély Az ősz meséje
• Pápai Zsolt: Hollywood Dr. Frankensteinje Tim Burton, a rémmesemondó
• N. N.: Tim Burton filmjei
• Varró Attila: Kolorádó-bogarak South Park
• Schubert Gusztáv: Ecce Homér A Simpson-család
MÉDIA
• Bori Erzsébet: Vizesblokk, agymosás Magyar reklám
• Zachar Balázs: Az áruvédjegy művészete Beszélgetés a reklámról
• Hungler Tímea: A test angyala Fitness-videók

• Ágfalvi Attila: Jövőnk digitális tájképei Perspektíva: Vetített távlatok
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Eltévedt leopárdok Locarno
KRITIKA
• Bérczes László: Mozimese Közel a szerelemhez
• Csejdy András: Megér egy mesét Henry Fool
LÁTTUK MÉG
• Tóth András György: Quasimodo 2000
• Báron György: Anyósom
• Turcsányi Sándor: Sztárom a párom
• Zsidai Péter: Az átok
• Hungler Tímea: Bigyó felügyelő
• Halász Tamás: Diszkópatkányok
• Köves Gábor: A tábornok lánya
• Varró Attila: A 13. harcos
KÖNYV
• Györffy Miklós: Önarckép – szavakban Wim Wenders: Írások, beszélgetések
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Égi többszörös

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Zuhanás a csöndbe

Vaskó Péter

 

A híres kijelentés: miszerint azért kell megmászni a többezres csúcsokat, „mert ott vannak” – csak kulturált elterelés. Az igazi ok: a „valódi” élet fűszerét akarjuk a halálközelben keresni – afféle perverz önújraélesztésként.

A Zuhanás a csöndbe két fiatal hegymászó élet-halál küzdelmét meséli el, akik 1985-ben balesetet szenvedtek az Andok egyik csúcsáról leereszkedés közben. Eddig semmi „különös”: láttunk már sokféle hegyifilmet, pózolós, izomfeszítő sztallónés kiflihengert, eltökélt, romantikusan bátor falmászó árjákat Riefenstahl-módra, vagy éppen lelkiző és dicsőségért meg muffért vetélkedő hercig vagyis Herzog alpinistákat (Kősikoly). Olykor a Discovery vagy a Reality tévé is kever egy-egy csodálatos hegyi megmenekülést a krokodilokat abuzáló és anakondák farkára csomót kötő állatkínzó idültek kalandjai közé.

Amitől a Zuhanás a csöndbe egy kör alatt kettőt ver rájuk, az nem más, mint a beszéd egyfajta újra megtalált ritka modulációja: a nem is csupasz, mint már inkább megnyúzott őszinteség. Nem a dogmázók leleplező, megcsinált, Brecht nyomában loholó „akart” őszintesége ez, hanem a szerepekről lemondás, gátlásos őszinteség-performansz. A teátrális, valószerű és avantgarde helyett a bizarr lesz az alapélmény. Annak belátása, hogy a szenvedő, küszködő, élete virágában hirtelenséggel meghaló ember tapasztalata a propagált hősies helyett sokkal közelebb áll a meghökkentő és irracionális régiójához. Nem az a megrendítő, hogy a főhős törött térddel magát tízméterenként összehugyozva kecmereg le egy gleccserről, hanem hogy a halálközeli pillanatokban egy Boney M.-sláger kezd el szólni a fejében, és az ad neki erőt, hogy „nehogy már a Boney M.-re haljak meg”.

A film erénye, hogy képes közvetíteni ezt a nehezen tapintható, különös tapasztalatot, miszerint a véletlenek és a jelentkező őrület legalább olyan biztos, ha nem biztosabb és szorosabb élethálót fonnak, mint a literátus rendszerek. A bizarrság élményét erősíti, hogy a „beszélő fej”-részek között amolyan „Jogi esetek”-szerűen két csetlő-botló színész rekonstruálja és játssza el az eseményeket. Mindez annyira ócska, teletext-szintű megoldásnak tűnik, hogy rögtön lemondunk minden álságos képi valódiságról, s kénytelenek vagyunk belső kis házimozinkban az eseményekről felépíteni egy saját magunk által létrehozott képet, ami garantáltabb jobb és élesebb, mint bármilyen trükkcsoda lenne a vásznon. A beszéd őszintesége és a kép már-már túlzó hamissága ravasz elegyet alkot, és képessé tesz arra, hogy elhiggyük az élet és halál közti senkiföldje különös, szürreális igazságát, melyet a pontos képi illúzió pusztán filmmé tompítana.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/12 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2406