KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/szeptember
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Kedves Olvasó!
• N. N.: Filmvilág névtár 1958–1979–1999
• Schubert Gusztáv: 2019. Filmodisszeia

• Lengyel László: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Szilágyi Ákos: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Jancsó Miklós: Levél H. Gy.-hez
• Bikácsy Gergely: A Fénybarlang Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves
• Kömlődi Ferenc: Jövő-Bábel A lineáris történelem vége
• N. N.: A jövő – évszámokban
• Sipos Júlia: Húsz év múlva Beszélgetés 2019-ről
• Varró Attila: Anakronisztikus krónikák Beszélgetés Quentin Tarantinóval
• Takács Ferenc: Alice látomásországban Az utolsó multiplex
• Peternák Miklós: Abbahagyni! A végeken túl
• Herpai Gergely: Greta Garbo overdrive Számítógépes játékok: a 2019-es széria
• Tillmann József A.: Az avatárok eljövetele Egy leendő ladomi leletből
• Bóna László: Égi csatornák Mennyei hírek
• Karátson Gábor: Elveszve egyetlen egyenesben Búcsú egy ígérettől
KRITIKA
• Herpai Gergely: Kasztok párbaja Csillagok háborúja – Baljós árnyak
• Beregi Tamás: Csillagok mágiája Star Wars-trilógia
LÁTTUK MÉG
• Bíró László: Kiruccanók A filmmúzeumok bemutatói
• Herpai Gergely: Az űrkommandó A filmmúzeumok bemutatói
• Kis Anna: Visszatérés a Paradicsomba A filmmúzeumok bemutatói
• Mátyás Péter: Ösztön A filmmúzeumok bemutatói
• Nevelős Zoltán: Tea Mussolinivel A filmmúzeumok bemutatói
• Varró Attila: Vadiúj Vadnyugat A filmmúzeumok bemutatói
• Hungler Tímea: 54 A filmmúzeumok bemutatói
• Vidovszky György: Drogosztag A filmmúzeumok bemutatói
• Pápai Zsolt: A Thomas Crowne-ügy A filmmúzeumok bemutatói
• Tamás Amaryllis: Gloria A filmmúzeumok bemutatói
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: Montázs 2018 Szergej Mihajlovics Eizenstein: Montázs 1938
OLVASTUK
• Galambos Attila: Magyaros rétestészta
• Spiró György: Média-beszélők
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A ti KÉPMAGNÓtok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mátyássy Áron: Utolsó idők

Érintő

Reményi József Tamás

Mátyássy Áron elsőfilmje az idei szemle fődíjasa, erényei nem a narrációban, hanem szemléletében rejlenek.

 

A film kissé fellengzős címe egy tehetséges munka esendőségeiről árulkodik. Utolsó nyarak, dalok, mozielőadások nagy hagyományai mentén az Utolsó időkkel Mátyássy Áron is végzetszerű történetet, bezárulóan reménytelen világot hirdet meg, de a súlyos fogalmak használata éppoly fölös, külsőleges stilizáció marad, mint filmjének zenéje, amelynek záródalával e cím egybecseng. (Márkos Albert munkája, Harcsa Veronika éneke önmagában kitűnő, csak éppen semmi köze a képeken látottakhoz, folyamatos használata az olcsón vett elégikusság benyomását kelti, illetve a több helyütt akadozó narráció áthidalására szolgál.) A forgatókönyvíró-rendező tehát erős gesztusokat vet be, de erényei – ma még – nem a fölényes elvonatkoztatásokban, hanem a szemléletében, az emberi reakciókat fürkésző figyelmességében rejlenek.

Az Utolsó idők 1997 nyarán, a magyar-ukrán határ közelében játszódik, azaz térben és a figurák egzisztenciáját illetően is a széleken. Klasszikus határhelyzet, amely jellemzi a családi viszonyokat (a főszereplő testvérpár, Iván és Eszter árván, magára maradtan kínlódik), a megélhetést (a hétköznapok megszokott munkája a csempészet, az esélyek többnyire a bűnözés választóvonalán túl kereshetők), a természeti környezetet (út épül a modernizáció, illetve örökölt és „vadonatúj” rombolások ugyancsak szokásos kelet-európai találkozási pontjain). Mátyássy azonban nem elégszik meg ennyi kiélezettséggel: Esztert autistaként állítja elénk, aki a világ működésképtelenségének és kiszolgáltatottságának mintegy emblémája. Nagyon kockázatos alkotói döntés ez, arra kötelez, hogy a film végigvizsgálja, mi is a normális, az elfogadható, a védhető és a védhetetlen ebben az értékhiányos környezetben, s ha e vizsgálat intenzitása elmarad az embléma mögül/mellől, a figura harsány látványosság marad. (Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mátyássyra erősen hatott Szász János/Csáth Géza elmebeteg nőjének funkciója, alakformálása.) És persze bravúrt kíván a szerep a színésznőtől, akinek nem csupán orvosi értelemben kell hitelesnek lennie, hanem sorsot és személyiséget kell produkálnia. Vass Teréz – egy-két túlkarikírozott gesztustól eltekintve – nagyszerűen játszik, őrajta nem múlik, hogy a rendezői koncepció teljesüljön.

Rímel-e hát kellő szuggesztivitással a környezet Eszter sajátosságaira? Sok ponton igen, átgondoltan, sőt megrendítően. A találkozások, a meg nem történt, a csődöt mondott, vereséget jelentő találkozások szintjén autista módjára viselkednek hőseink. Mátyássy arra figyel, ahogyan az elemi emberi érintkezésekben érzékelhető a társadalmi méretű káosz. E ponton Iván nemcsak testvére, hanem párképe Eszternek. Mindenkit elvadít magától, mindenkivel szemben magára marad, érdekeit nem képes képviselni semmilyen szinten. Ezért marad alávetettje az alvilági erőszaknak éppúgy, mint a hatósági felsőbbségnek, ezért marad számára pusztán a gépies ölelés gyakorlata – később már az sem –, valódi szerelmi kapcsolatot tartani képtelen. Ezért jut el észrevétlenül, de törvényszerűen a legsúlyosabb devianciáig, a vérbosszúig, ami után a nővérén erőszakot tevőkkel együtt kell pusztulnia. Ahogyan Eszter beteg mozdulattal ellöki magától a kezeket, éppúgy retteg Iván is a külvilág minden érintésétől.

Kár, hogy az első játékfilm örök veszélyét Mátyássy sem tudja elkerülni: ebbe az autisztikus körképbe beemel olyan részleteket is, amelyek kidolgozatlanul csak terhére vannak a filmegésznek. Ilyen például a természetbe kivonult városi fiatalok beilleszkedési gondja (a rendező egy korábbi, igen jó kisfilmjének egész tematikája átkerül ide, sután és súlytalanul). Valamiképp a ’68-asoknak, tehát a Mátyássy-nemzedék apáinak frusztrációi is idekeverednek. Az arcokra, mozdulatokra, rebbenő pillanatokra nagyon fogékony operatőrrel, Herbai Mátéval együtt megkísérel a rendező a(z ős)természet, a lepusztított táj és a nagyvárosi sivárság hármas képével és filozofikus szembeállításával is megbirkózni, de ez is túl nagy falatnak bizonyul. A táj (kép)nyelvi kifejezőeszközként nem szólal meg.

És mégis. A tétova hegyi díszletek között dráma zajlik, és Mátyássy, aki már az Utolsó időkhöz érdemeiben és fogyatékosságaiban hasonló kisjátékfilmjét, a Mínuszt is a végletesen kisemmizetteknek szentelte, a magyar filmművészet egyik jelentős vonulatát folytatja. Ma kiváltképp elhagyhatatlan feladat és – díjakkal is alig becsülhető – vállalkozás.


UTOLSÓ IDŐK – magyar, 2009. Rendezte és írta: Mátyássy Áron. Kép: Herbai Máté. Zene: Márkos Albert. Vágó: Kovács Zoltán. Hang: Balázs Gábor. Producer: Bodzsár István. Szereplők: Kádas József (Iván), Vass Teréz (Eszter), Szalay Marianna (Léna), László Géza Attila (Dénes), Földes Eszter (Ilus), Lukáts Andor (doktor). Gyártó: Unio Film. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/11 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9943