KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Hibaigazítás

• Forgách András: A gonosz siker Bacon, Basquiat és a többiek
• Lajta Gábor: Fölfelé zuhanva Bacon nyomában
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A XXI -es csapdája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
ANIMÁCIÓ
• Tóth András György: Szaggatott vonal Helyzetjelentés a magyar rajzfilmről
• Bodolai László: Egy újabb nap Beszélgetés Tóth Pállal
• Muhi Klára: Leonardo Kecskeméten KAFF ’999
• N. N.: Az 5. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál díjai
• M. Tóth Éva: Groteszk apokalipszis Boldog világvége

• Bori Erzsébet: Jobb félni, mint megijedni Hitchcock 100
• Janisch Attila: Kövér ember, fekete ruhában Találkozás Hitchcockkal
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A cigányok visszatérnek Macska-jaj
• Csejdy András: Fel van vágva a nyelvük A kis véreskezű
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Mátrix
• Csejdy András: Halálkanyar

• Mátyás Péter: Csak egy kis pánik
LÁTTUK MÉG
• Köves Gábor: A bambanő
• Nevelős Zoltán: Jackie Chan: Az elveszett zsaru + Csúcsformában
• Vörös András Csaba: Prérifarkas Blues
• Köves Gábor: Hivatali patkányok
• Tamás Amaryllis: Tangó
KÖNYV
• Nánay Bence: Film és elmélet Francesco Casetti: Filmelméletek 1945–1990
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Bé oldal

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mándy-mozi

Zengő tombolás

Dániel Ferenc

Egy kisszobányi mozi-Pest. Bensőséges Mándy-kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

 

Mándy-mozi. Szerény címe ez a Petőfi Irodalmi Múzeum Mándy Ivánnak szentelt kis időszakos kiállításának, amelyhez folyosó- tekervényeken, Koós Károlyon lehet átjutni, valójában afféle termecske Mándy-relikviákkal és mozi emléktárgyakkal, meg fotókkal: Kiss Bori és Pádár Eszter munkája. Bejutva, rögtön úgy éreztem, tetszene Mándynak: barátokkal elüldögélne itt alkonyattájt, s a vendégkönyvben is szívélyes sorokban köszönte volna meg a kiállítást rendező hölgyeknek (és munkatársaiknak), hogy műfajilag és perszonálisan hiteles figyelmükkel illették személyét, gonddal válogatták anyagát. A „méreteket illetőleg” ugyancsak finom mosollyal nyugtázna.

A bejárattal szembeni falon van egy standfotó a régi „újholdasok”-ról, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Ottlik Géza, Mándy Iván csapata, jól emlékszem, hogy a régi dokufilmben a férfi szereplők bűntudattal hallgatták a nagyaszony, a nemzet tanárnénije dühödt korholását, miszerint ővelük sem, Pilinszkyvel sem lehet/ett irodalomról komolyan beszélni. Komolyan, vagyis vesékig hatóan műalkotásokat, irányzatokat elemezni. Bizonyára így volt, de ezt a meghaladott témát átengedném az irodalomtörténészeknek.

A diszkrét civil úriemberről, Mándy Ivánról, akinek elég gondja-baja volt a saját írói titkaival, amúgy se tételezhetnénk, hogy az elméleti esztétizálás vonzotta volna. A maga módján bizonyára bölcselkedett, hiszen számtalanszor láttam „húsbavágó” filmintézeti vetítések után, ahogy a Thököly úton csámborgott, magányosan téblábolt, de a képzelete vetítővásznán megőrzött vagy felnagyított emlékképekből nem osztozkodott senkivel. Azt, hogy neki mire volt jó Saraghina vagy „a homok asszonya”, nem sejthetjük.

A „mozi”, a Bodográf, a gépházból pászmázó fénykéve, a divatból kikopott filmsztárok, az esősre csiszatolt moziuniverzum hajdani jelenetei: ezek Mándy úgymond közkeletű mitologémái. Miként az apa, az álmok, a Teleki tér, a testiség, a presszó, a lerohadt szerkesztőségi szoba, a házmesternő, a ruhatáros néni, a lopott kabát, vagy a foltozó szabó. Az alvilág felől: a halottak, vagy álmodottak hívó hangjai. Talán elfogadhatjuk, hogy Mándy a szó prousti értelmében volt a múló idő dokumentaristája: a felejtés és a rendezetlen elmúlás ellenében („zengő tombolás, értelme nincsen”) montírozott, keresgélte össze a legszükségesebb mozzanatokat. Amelyekről azonban ő sem gondolta volna, hogy történetileg vagy akárcsak kronológiailag hierarchizálhatók. Logikus történetekké párolhatók. Kulcsjelenetekké vághatók.

A kis kiállítás fotói, relikviái (Mándyval avagy nélküle) önkéntelenül mutatnak fityiszt a rákosista, kádárista diktatórikus korszaknak. Orwell nem élt itt közöttünk, ezért praktice nem tapasztalhatta, hogy az ideológiai túlnyomás közepette, milyen szívósan, mennyire röghöz tapadóan tartotta magát a magánzóság, más szavakkal: a civilszféra. Annak aurája. Egy eszpresszóban lehetett a kávé híg lötty – háttérben kalapos besúgónénivel –, de a „szimpla? dupla?...” szertartás meghittsége kizárólag a szereplők kölcsönös bizalmán alapult. Mándy Iván eme kontrasztnak hercege és tanúságtévője volt.

Még a saját filmje forgatásán is kiérződött belőle a magányos privátember, az örökös albérleti lakó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/08 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2292