|
Év
1999/július
|
KRÓNIKA
Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
Jeles András: Madár a tükörben
Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában
Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők
Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
N. N.: Mediawave ’99 díjlista
Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú
Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
Galambos Attila: Slam
Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
Ádám Péter: Kegyetlen játékok
Köves Gábor: Pókerarcok
Mátyás Péter: A légiós
Korcsog Balázs: Briliáns csapda
Kömlődi Ferenc: A múmia
Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
Reményi József Tamás: Requiem a krimiért
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégMostohám a zsáneremVarró Attila
Nem elég, hogy az amerikai filmesek jövedelmező sztorikat nyúlnak le Európától, de féltett mozgalmait is rendre elsajátítják, önnön képükre formálva. A cinema direct után most itt a Dogma ‘95 remake-je, InDigEnt-nek hívják és Gary Winick tapasztalt középsúlyú profi alapította 2000-ben. A mára tíz filmet jegyző társaság inkább független stúdió, mint alkotócsoport – dán elődjénél jóval rugalmasabb, kevesebbet törődik az esztétika marketingjével, és többet a filmek piacképességével, ráadásul mindössze két szabály szerepel íratlan manifesztumában: digitális videókamera és százezer dolláros költségvetés. Az eddigi csatlakozók főként kipróbált filmesek a felvevő mindkét oldaláról (köztük Richard Linklater és Ethan Hawke) – az independent piacon pedig máris komoly sikereket ért el a csapat: a tavalyi Sundance legjobb filmje (Personal Velocity) és legjobb rendezése egyaránt az InDigEnt terméséből került ki, utóbbi épp a lánglelkű alapító műve.
A Tadpole esetében (amely címét egy friss amerikai társasjáték Ebihal-rajzkártyájáról kapta) Winick éppúgy megszegte saját szabályai felét, mint Trier az Idiótáknál: 150 ezer dollárból forgatott romkomja azonban minden más követelményt kielégít. A 40 éves mostohaanyjába szerelmes, emelkedett szellemű kisgimnazista érzelmekben és félreértésekben gazdag hálaadás-ünnepi hétvégéjét bő egy órában elmesélő DV-movie sem több, sem kevesebb egy takaros családi vígjátéknál. Élvezetes alakításokkal feledtetett néhány vonalas karakterek, egyszerű alapkonfliktus és párfordulatos cselekmény – olcsó örömmozi. Szemben rendező-elvtársaival, Winick alig érezteti a médium jelenlétét, filmje mégis más lenne hagyományos technikával forgatva: noha a cizelláltabb képminőség, a jobb világítás vagy a stabilabb felvevőgép néhol előnyére válna, DV nélkül a Tadpole meghittségéből és talán spontaneitásából vesztett volna, amelyek épp legerősebb érdemei. Egyetlen gyengéje (eltekintve a kamaszfantáziákból szalajtott szerelmi háromszögtől) az idegesítően túlfogalmazott dialógusokban keresendő: az intellektuálisabb nézőréteget célzó eszmecserék nemcsak a buzgó Wunderkind, de néhol a csiszolt elméjű felnőtt-társaság szájából is idegenül csengenek. Mintha csak Woody Allen rendezte volna az Okostojást, a karácsonyi fenyő alatt talált DV-kamerával és az ünnepi vacsorára meghívott sztárvendégekkel.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1015 átlag: 5.5 |
|
|
|
|