KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

Leonard Rosenman

James Dean felfedezettje

Fáy Miklós

Kazan és Nicholas Ray elfeledett filmzenésze.

 

Minden életútnak megvan a maga legnagyobb sztorija, a legtöbbet emlegetett esemény. Leonard Rosenmannal is történtek szép dolgok, és magáénak mondhat néhány jelentős tettet, hogy mást most ne is említsünk, ő írta, állítólag, az első tizenkétfokú filmzenét egy Vincente Minelli-filmhez, a Cobwebhez. De azért annál kevés fantasztikusabb dolog történhet egy zeneszerzővel, mint hogy New Yorkban egyszerre csöngetnek nála, és az ajtóban ott állt James Dean. Hogy nem tanítaná meg őt esetleg zongorázni. Miért ne, ha megfizeti. Ifjú zeneszerzők akkoriban úgy éltek még, mint a Bohéméletben, zongoraórákat adtak, éjszaka dolgoztak és várták a csodát.

Hogy James Dean milyen tanuló lehetett, afelől ne legyenek illúzióink. Rosenman igen sportszerűen mindössze annyit mond róla, hogy képtelen volt megérteni, hogy először skálákat kell játszania, és csak utána Beethoven késői szonátáit. Fontosabb volt viszont, hogy bár James Dean a zongoraleckék idején még nem volt JAMES DEAN, nagyon hamar azzá vált. Akkoriban írta alá első filmszerződését, az Elia Kazan rendezte Édentől keletre forgatására. Kazannak zeneszerzőre volt szüksége, Dean meg azt mondta, hogy tud egy New York-i komponistát, nála tanult zongorázni. Kölcsönös bemutatkozás, szerződés, egy filmzeneszerzői karrier indulása.

Vagy aranykor vagy őrültekháza. Olyan alapon nem lehet filmet készíteni, hogy mindenki hozza az ismerőseit, a mamám lesz a gyártásvezető, a menyem az operatőr, a nénikém meg a csapó. Ez Amerika, nem Magyarország. Szóval: a dolog nem lehetett annyira egyszerű. Kazan korábbi filmjei közül A vágy villamosához Alex North írt zenét, a Rakpartonhoz pedig Leonard Bernstein. Rosenman sem lehetett teljesen ismeretlen kezdő.

Nem is volt. Lengyel bevándorlócsalád sarjaként született 1924-ben Brooklynban, és hamar elhatározta, hogy életét a művészetért fogja áldozni. El is kezdett - nem, nem zongorázni, ha nem festeni. Már tizenöt éves volt, amikor a családban valaki vett egy pianínót, a gyerek pedig fél év múlva megnyert egy kisebb versenyt… Aztán mégsem zongorista akart lenni, hanem zeneszerző. Magánórákat vett Arnold Schönbergtől, aztán jött a University of California, később pedig, már Tanglewoodban egy másik nagynevű komponista-tanár, Luigi Dallapiccola. Rosenman nem volt ismeretlen komponista, amikor Kazan szerződtette. Előadták a műveit, kritikák jelentek meg róla, Kazan tudta, hogy mit vesz. Egy tipikus amerikai komponistát, aki egyszerre igyekszik modern lenni és a szélesebb közönséghez szólni. Egy egész csokor ilyen volt akkoriban New Yorkban, mind többé-kevésbé Aaron Coplandet utánozta. Más kérdés, hogy Rosenman alternatív zeneszerzői karrierje azonnal véget ért, amint lepaktált a filmmel. Az Édentől keletre évében még öt nagyobb lélegzetű művét adták elő New Yorkban. A következő húsz évben egyet sem.

Rosenman feltételeket is szabott, amikor elvállalta Kazannal a munkát. Ott akart lenni a forgatáson, tudni akarta, hogy milyen a forgatókönyv, előre akart dolgozni. A jelenetek előtt elzongorázta a szereplőknek, hogy mi lesz a zene a kész változatban. Nemcsak képtelenségnek látszik az egész, de illetéktelenségnek is, a zeneszerző meg akarja határozni a jelenetek hangulatát, belebeszél a rendező munkájába. A dolog mégis bevált. Nemcsak azért, mert Kazan nem tiltakozott, de a zenei felvételek alatt Kazan egy barátja, a rendező Nicholas Ray is megjelent, és megkérdezte Rosenmant, hogy megcsinálná-e Jimmy (Dean) következő filmjéhez is a zenét. Megcsinálta. Ez a film volt a Rebel Without a Cause.

Olyan érdekes Rosenman pályakezdése, hogy a hallgató igazán elcsodálkozik, ha meghallja ezeket a filmzenéket. Most csináltak belőlük új lemezt, válogattak a részletekből, kicsit alakítottak is rajtuk, hogy valami korrektebb, szimfonikus formát kapjanak. Megdöbbentő. Van benne szakmai tudás, felkészültség, kézügyesség, minden, csak éppen az eredetiség hiányzik. Ahhoz képest, hogy a komponista milyen fontosságot tulajdonított magának, hogy jelen akart lenni, részt akart venni a film készítésében, a zene egyszerű illusztráció, ami már csak azért sem állhat meg a maga lábán, mert mindig nagyon könnyű rájönni, hogy ki volt Leonard Rosenman számára az ihlet, a forrás. Lehet, hogy 1955-ben Bartók még nem volt Amerikában közismert, de ma nagyon kínos dolog a Zene húros-, ütőhangszerekre és cselesztára első tételét hallani a Haragban a világgal planetáriumi jelenete alatt. Mellé még egy kis Stravinsky, egy kis Schönberg, valamicske dzsessz és nagyon sok Copland jó ízléssel összekeverve – ez a Rosenman koktél. De Rosenman azért folytatja. Los Angelesben él, kisebb filmekhez írja a muzsikát, azóta már megbocsátották árulását, és a műveit ismét játsszák a koncerttermekben. Sikeres élet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1732