KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
• Jeles András: Madár a tükörben
• Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
• Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
• Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
• Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
• Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában

• Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
• Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők

• Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
• Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
• N. N.: Mediawave ’99 díjlista

• Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
• Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
• Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú

• Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
• Galambos Attila: Slam
• Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
• Ádám Péter: Kegyetlen játékok
• Köves Gábor: Pókerarcok
• Mátyás Péter: A légiós
• Korcsog Balázs: Briliáns csapda
• Kömlődi Ferenc: A múmia
• Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Requiem a krimiért

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Posta

A vád tanúja

Szilágyi Ákos

 

Dobos László a Vád védelmében és egyben a vád tanújaként („Élményeimnél fogva ez idő tanúja vagyok. Gondolom, az élmény hitelesítő tényező is.”) sok mindent felhoz Sára Sándor filmje mellett, például mindjárt azt, hogy őt megrendítette a film, hogy akikkel megnézette, azokból „nem váltott ki ellenérzést”, „elfogadták”, aztán hogy a film „nem egyedi történet”, lám, az ő frontról hazatért apja is „éjszakára disznóölőkést dugott párnája alá, míg szovjet katonák laktak a házukban”, továbbá hogy a filmet „nem lehet magyar-orosz gödörré zsugorítani” (sic!), hogy a film „memento”, sőt, „a halál ordítása”, mert „erkölcsi igazságszolgáltatás híján ilyenekre kényszerülünk”. A Vád mellett szól Dobos szerint az is, hogy Lengyelországban elismerést kapott, hol és milyet, annak ő a megmondhatója. Mindennek azonban én futólagos elemzésemben sehol sem állítottam az ellenkezőjét. Még akkor sem, ha Dobos László – érvei summázataként – egyenesen azt a következtetést vonja le tulajdon állításaiból, hogy „Leegyszerűsített, csúfolódó, konstruált antitételei a nemzeti múltnak, amit Szilágyi Ákos Sára Sándor fejére szór”. A mondat első felét ugyan nem tudom értelmezni, úgyhogy azt sem egészen értem, mi is lenne az, amit én szegény Sára fejére szórtam, de arról biztosíthatom Dobos Lászlót, hogy a művet mindig szigorúan megkülönböztetem szerzőjétől, sőt, ezúttal számomra éppen e kínos film és egyik kedves rendezőm személyének összekapcsolása jelentett nehézséget.

 

*

 

Nem tudom és nem is kívánom cáfolni Dobos László tényeit, retorikája tőlem idegen, ideologikus konstrukcióiról pedig nem e film kapcsán fejteném ki, mit is gondolok. A tények ugyebár makacs dolgok, ami abból is kitűnik, hogy cáfolhatatlanok. Fogalmam sincs például róla, mit tarthattak párnájuk alatt azok az ukrán, orosz, belorusz parasztok – disznóölőkért vagy bugylibicskát? –, akiknek házait felgyújtották, nőit megyalázták, gyermekeit halomra lőtték a megszálló német, magyar, román és más katonák, de ha tudnám, akkor sem érezném perdöntő bizonyítéknak, mondjuk Larisza Sepityko Golgota, Elem Klimov Jöjj és lásd! vagy Alekszandr Germán Ellenőrzés az utakon című filmjeinek művészi jósága és igazsága mellett. Az a tény, hogy szovjet területeken 1941 és 1944 között a megszállók által (tehát magyarok által is) a helyszínen (tömegsírba lövés, halálra kínzás, elgázosítás, élve elégetés módszerével) kivégzett civil lakosok száma meghaladta a hat milliót, (s ebből több mint kétszázezer volt a gyerek), nem ad menlevelet rossz, művészileg hazug műalkotásoknak, filmeknek, melyekből pedig született egynehány a szovjet korszakban. A Vádról írva én egyetlen tényt tartottam szem előtt: egy művészileg sikertelen játékfilm sarkalatos tényét, amely mellett vagy amely ellenében más tények (a „magyar nép” évezredes szenvedései, „Trianon”, „édesapám disznóölőkése” stb.) aligha hozhatók fel, avagy, aki felhozza őket, az a műalkotás tényét más – az ő értékrendjében magasabban elhelyezkedő – tényeknek rendeli alá. Számára a művészi igazságnál fontosabb az ideológiai és/vagy morális hasznosság, a nemzeti tanulság és a didaktikai hatásosság. Az én számomra viszont a kérdés az volt, hogyan csinálhatott művészileg ennyire fals filmet a fekete-fehér dokumentarizmus legjobb magyar képviselője, a Feldobott kő, a Cigányok, a Pergőtűz Sára Sándora? Hogyan süllyedhetett a színes játékfilmben (mely kétségkívül nem az ő műfaja) a moralizáló-didaktikus történelmi giccs szintjére, melyben nem az „igazat mondja”, hanem a „valódit”? Mondjuk, mért fest úgy egy magyar tanyasi parasztcsalád – a Puszták népe ugyebár?! – 1945-ben egy vaskosan realista magyar filmben, mint egy budapesti polgárcsalád a századfordulón vagy egy farmercsalád Amerikában, amit még a színészválasztás is kiemel, mért töri a magyar mellett az oroszt, saját anyanyelvét is a film főszereplője, az orosz tiszt, mért hiteltelen, túlzó, túljátszott a filmben szinte minden gesztus, minden tárgyi rekvizitum, minden jelenet, s végül hogyan nem vette észre egy morálisan kivételesen érzékeny, humanista művész, hogy filmjében a másik nép (ó nem, nem a szovjet rendszer, nem a birodalmi gépezet, nem a háborúban elállatiasodott frontkatonák, hanem a nép – az orosz nép) művészileg a „nem-ember”, a „barbár” állatias képében jelenik meg, már-már karikaturisztikusan?

 

*

 

Végezetül hadd örvendeztessem meg Dobos Lászlót egy kis anekdotával, egy kis ténnyel, amely persze nem oszt és nem szoroz. Egyik roma ismerősöm, kiváló festőművész, Sára régi rajongója meséli, milyen letaglózó hatással volt rá a film: „Én aztán tudom, mi az, amikor gyűlöletet érez az ember egy egész nép iránt. Az én nagyanyámat magyar csendőrök erőszakolták meg még a háború előtt. Nagyapám soha nem tudta ezt megbocsátani a magyaroknak, és nekem is, még ma is napról-napra erőfeszítésembe kerül, hogy megbocsássak. De a művészetben ennek a gyűlöletnek nincs helye. Nem értem, hogy a Cigányok rendezője hogyan csinálhatott olyan filmet, amely után ökölbe szorul az ember keze és úgy kell kijönnie a moziból, hogy gyűlöli az oroszokat?!” Hát ez itt a kérdés, kedves Dobos László.

 

Szilágyi Ákos


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1702