|
Év
1999/július
|
KRÓNIKA
Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
Jeles András: Madár a tükörben
Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában
Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők
Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
N. N.: Mediawave ’99 díjlista
Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú
Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
Galambos Attila: Slam
Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
Ádám Péter: Kegyetlen játékok
Köves Gábor: Pókerarcok
Mátyás Péter: A légiós
Korcsog Balázs: Briliáns csapda
Kömlődi Ferenc: A múmia
Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
Reményi József Tamás: Requiem a krimiért
|
|
|
|
|
|
|
DVDÍgy ne legyél elnökGéczi Zoltán
The Front Runner –
amerikai, 2018. Rendezte: Jason Reitman. Szereplők: Hugh Jackman, Vera Farmiga,
J. K. Simmons. Forgalmazó: Sony. 109 perc.
Kevés amerikai rendező
tud olyan következetes életművet felmutatni, mint Jason Reitman, a
karakterközpontú drámák (Egek ura, Köszönöm, hogy rágyújtott!) kortárs
kismestere. Szerzői filmesként az amerikai történetek, az erkölcsi és etikai
konfliktusok, a sorsszerű tragédiák feldolgozásában érdekelt, s kiváltképpen
akkor van elemében, ha az 1950-es évek stíljét és divatját megidézni képes
színészekkel dolgozhat (George Clooney, Aaron Eckhart). A szokása szerint a
forgatókönyvbe is bedolgozó Reitman szereposztása ezúttal is meggyőző: az X-Men sorozatból hosszú szolgálati idő
után, impozáns fináléval (Logan,
2017) leszerelt Hugh Jackman tökéletes választás volt Gary Hart szerepére, aki
az 1988-as választás biztos befutójaként tudott egy, a kelet-európai politikai
gyakorlat mércéje szerint nevetségesen pitiáner szerelmi ügyből kifolyólag
kegyvesztetté válni, átadva az elnöki pozíciót George Bush számára. Mindvégig
meghatározó a rendezőre jellemző szatirikus hangvétel, a hatalom és a
nyilvánosságra való hivatkozással technikailag bármilyen aljasságra kapható
sajtó árnyalatokban gazdag, ám erőteljes kritikája, ugyanakkor dramaturgia
terén ezúttal is az 1970-es évek politikai krimijei tekinthetők irányadó
referenciának. Jackman szemlátomást felszabadult élvezettel formálja meg az
önnön naiv idealizmusába belebukó szenátort, aki kampány-üzemmódban dolgozó
politikusként fatális hibát követett el, midőn úgy képzelte, hogy egy
elnökjelöltnek is lehet joga a magánéletre, a rendező pedig oly módon
méltányolja ez irányú erőfeszítéseit, hogy tiszteletben tartja a főhős
méltóságát, és nem kívánja megtiport bohócként nevetségessé tenni a figurát.
Reitman vitán felül nagy
történetmesélő, mégis, ebben a sztoriban – legalábbis korábbi munkáival
összevetve – mintha nem lenne elegendő dramaturgiai anyag, némiképpen
haloványabbak a karakterek, az impozáns színészcsapat (Hart feleségét a
csodálatos Vera Farmiga játssza, a kampánystáb főnökét pedig J. K. Simmons) és
az értő rendezés azonban bőséges kárpótlással szolgál a néző számára, aki
habitusa szerint botránkozhat meg az amerikai közélet professzionális
képmutatásán, vagy rokonszenvezhet annak átláthatóságra és számon kérhetőségre
törekvő természetével.
Extrák: Audiokommentár az
alkotók közreműködésével, werkfilm, alternatív nyitójelenet, kimaradt
jelenetek.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|