|
Év
1999/július
|
KRÓNIKA
Molnár Gál Péter: Dirk Bogarde (1921–1999)
MAGYAR MŰHELY
Jeles András: Madár a tükörben
Janisch Attila: Szavak, képek, terek Film és irodalom
Bori Erzsébet: Jadviga választása Beszélgetés Deák Krisztinával és Závada Pállal
Mihancsik Zsófia: A láthatatlan nem Magyar nők filmen
Schubert Gusztáv: Hűlt hely Magyarország, szerelem
FESZTIVÁL
Galambos Attila: Női vonalak Nemek és szerepek Kelet-Európában
Hirsch Tibor: Pőrén, buján, pajkosan Erotika és öncenzúra az ezredfordulón
Nánay Bence: Hímnem, nőnem Feminista filmelmélet
CYBERVILÁG
Kömlődi Ferenc: A gépaszony csókja Cyberdámák, robotlányok, virtuálkirálynők
Gelencsér Gábor: Kortársunk, Eustache Jean Eustache retrospektív
MEDIAWAVE
Bakács Tibor Settenkedő: Feléből többet Mediawave
N. N.: Mediawave ’99 díjlista
Halász Tamás: Test-Tér és Test-Tár Pillanat/Kép
KRITIKA
Varga Balázs: Fekete mese Pattogatott kukorica
Vasák Benedek Balázs: Csigidicsá! A Morel fiú
Békés Pál: Még egy nap a Paradicsomban
LÁTTUK MÉG
Békés Pál: 10 dolog, amit utálok benned
Galambos Attila: Slam
Tamás Amaryllis: Oscar Wilde szerelmei
Ádám Péter: Kegyetlen játékok
Köves Gábor: Pókerarcok
Mátyás Péter: A légiós
Korcsog Balázs: Briliáns csapda
Kömlődi Ferenc: A múmia
Varró Attila: Mimic – A júdás faj
KÉPMAGNÓ
Reményi József Tamás: Requiem a krimiért
|
|
|
|
|
|
|
Film / RegényJonas Jonasson: A százéves ember…Instant abszurdSepsi László
A
svéd sikerkönyv a bulvármagazinok logikáját vegyíti a szatírahagyományokkal.
A kortárs skandináv
zsánerirodalmat az utóbbi években túlnyomórészt komorra hangolt krimik
képviselték a piacon, de a Millenium-trilógia
sikerének lecsengése után egy jóval könnyedebb tétel vált az aktuális svéd,
majd világszintű bestsellerré. A Stieg Larssonhoz hasonlóan újságíróból lett
sztárszerző Jonas Jonasson – a bűnügyi tematikát továbbra is megtartva – az
oknyomozó újságírás száraz precizitása helyett inkább a bulvárlapok
szövegalkotási technikáit ültette át lendületes pikareszkjébe. A címben
jelzett, helyi kisszínesre is alig elegendő kiindulópont néhány fejezet alatt
nagyszabású kalanddá eszkalálódik, aminek két idősíkjában egyrészt a főhős
élettörténetén keresztül ismerhetjük meg a huszadik század meghatározó alakjait
– Truman, Sztálin vagy de Gaulle mellől lényegében csak Adolf Hitler maradt ki
az epizódokból –, másrészt a cselekmény jelenidejében az öregek otthonából
végrehajtott szökés után a százéves ember további új barátokra tesz szert,
velük együtt pedig egy táska lopott pénzre és egy elefántra.
Jonasson
könnyen fogyasztható, stílusbravúrok helyett a frappáns egysorosokra és
tárgyilagosan groteszk leírásokra szorítkozó prózáját éppúgy a fokozás és a
halmozás algoritmusa működteti, mint bármelyik szórakoztatóan szenzációhajhász
sajtóterméket, amire A százéves ember…
több ízben reflektál is. A fejezetről fejezetre egyre több – nagyrészt deviáns
– szereplőt bevonó szökéstörténetből a könyvbeli pletykalapok gerjesztenek
országos beszédtémát (köztük a valóban létező Expressen, aminek maga Jonasson is munkatársa volt), miközben az
ifjúkorától autodidakta robbanóanyag-szakértőként ténykedő főhősnek köszönhetően
a „bombasztikus” fogalma is további jelentésárnyalatokkal gazdagodik. (A
bombatematikát egyébként Jonasson második regényéből, a nálunk tavaly megjelent
Az analfabéta, aki tudott számolni-ból
sem hagyta ki.)
A
groteszk szatírahagyományokat (Hašek, Hrabal, esetleg Vonnegut nem fantasztikus
művei lehetnek kiemelt referenciapontok) Jonasson egy mindvégig filmszerűen
pergő és ritmusában a kortárs igényekhez igazított szüzsében teszi széles
körben fogyaszthatóvá, ahol a cselekményt nem lassítják hosszas szemlélődések
és az esetleges tanulságok levonása is az olvasóra marad. Bár a mindenkori
hatalommal szembeni szkepszis Jonasson regényét is alapjaiban áthatja – lásd a
közismert világpolitikai szereplők karikatúráit, a teljességgel apolitikus
főhős szerepét az egyes történelmi fordulópontokon vagy az olyan
autoritás-figurák ábrázolásmódját, mint az öregek otthonának morc főnővére –, a
műfajtól megszokott békaperspektíva itt nem hétköznapi kisemberekhez, hanem a
társadalom számkivetettjeihez kötődik. A címszereplő körül összegyűlt
kollektíva – ami távolról Anders Thomas Jensen családpótlék közösségeit idézi –
tagjai jellemzően nem arcok a szomszéd lépcsőházból (mint azt megszokhattuk a
kisrealizmust, minimalizmust és abszurdot vegyítő olyan északi szerzők
filmjeiben, mint Bent Hamer vagy Aki Kaurismäki), hanem egyenként is bulvármagazinba
illő élettörténettel megtámogatott figurák. Jonasson nem közel megy a
hétköznapokhoz, hogy röhejesnek láttassa azok egyszerű visszásságait, ehelyett
profi újságíróként figuráinak defektusait nagyítja a hihetőség határáig, mintha
a fejezeteket egyenként is bombasztikus szalagcímeknek kellene megfeleltetnie. A százéves ember… kissé elnyújtott és a
huszadik század eseményeit olykor szinte mechanikusan karikírozó epizódfüzére
még az egyébként nagyszámú haláleseteket is lendületes könnyedséggel ábrázolja
(legyen szó egy véletlenül lefagyasztott motorosról vagy Vlagyivosztok
felégetéséről), de az egy évszázadon keresztül sodródó főhősének kimondatlan
tragikuma mégis ad a kötetnek valamiféle kesernyés ízt és fajsúlyt. A gyors
rotációban érkező poénok és azonnal ható abszurd szituációk közül ugyan kevés
ragad meg a hosszútávú memóriában, viszont a pálinka és a robbanóanyagok iránti
mélységes vonzalmán túl mindvégig sztoikus főhős talán azután is velünk marad,
ha a könyvet véletlenül a strandon felejtettük.
Athenaum,
2011.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 257 átlag: 5.57 |
|
|
|
|