KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/június
KRÓNIKA
• N. N.: A 46. Országos Film És Video Fesztivál díjai
• N. N.: Meghalt Oliver Reed
• N. N.: Közlemény
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Mihancsik Zsófia: A pusztulás ködképei Beszélgetés háborúról, médiáról
• Schubert Gusztáv: Egy tiszta háború NATO-show
• Hirsch Tibor: Rambo a Balkánon Hollywood háborúi
DOKUMENTUMFILM
• Tar Sándor: Egy más világ boldogsága Pipacsok
• Dér András: Meghalt a doksi, éljen a doksi! Dokumentum-válság
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Bikácsy Gergely: Hideg barokk, hontalan pompázat Kubrick labirintusa
• Varró Attila: Pedofilm Stúdiók és függetlenek
• Nádori Péter: Billy hatalmas mákja Buffalo ’66
• Csejdy András: Budoár rock Velvet Goldmine
FESZTIVÁL
• Erhardt Miklós: Túlélő főzet Közép-európai filmavantgárd
• Antal István: Fekete leves Osztrák kísérleti filmek
• Déri Zsolt: Ahol a rendezők a sztárok Rotterdam
KRITIKA
• Somogyi Marcell: Elvonó Cukorkékség
• Bérczes László: Nem pont úgy Gadjo dilo
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső
• Bori Erzsébet: Agyament Harry
• Kis Anna: Marvin szobája
• Vidovszky György: Carla új élete
• Turcsányi Sándor: A csaj nem jár egyedül
• Pápai Zsolt: Mint a hurrikán
• Korcsog Balázs: Kísértethajó
• Tamás Amaryllis: Pleasantville
• Zsidai Péter: Üzenet a palackban
• Harmat György: Telitalálat a szívbe
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: A tápászkodó oroszlán Szergej Mihajlovics Eizenstein: Válogatott tanulmányok
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Sivatag

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Római szonáta

Egy város portréja

Pintér Judit

Évszázadok óta s naponta ismétlődő mozdulatait, képeit mutatja az örök város Gaál István filmjében.

Ritka élvezet, ha az ember egy filmben csupa olyan képet lát, amelyről úgy érzi, már számtalanszor lepergett képzelete vetítővásznán. A Római szonáta, Gaál István szeretetteljes, érzékeny tisztelgése az „örök város” előtt ezzel a kivételes élménnyel ajándékoz meg, függetlenül attól, hogy nézője járt-e már valaha az olasz fővárosban, vagy sem. Filmje hatására az ő kamera-tekintetéhez hasonlóan meghatva-megigézve tapadunk a város ezer és ezer csodájára: az ókori, középkori, reneszánsz, barokk és modern kori Róma egymás fölé vagy mellé épült, egységes látvánnyá szervesült építészeti remekeire, a műkincsek már-már nyomasztó gazdagságára, a jól ismert útvonalakon, épületeken is felfedezhető újabbnál újabb, szépséges részletekre, a színek, formák, gesztusok és zajok sokféleségére, a mindenütt és állandóan zajló commedia dell’arte-jelenetekre.

A Római szonáta ereje alkotója személyes élményeiből, a város mély meg- és átéléséből fakad. Az egyik legkevésbé kötött zenei forma, a szonáta szerkezetéhez hasonló felépítésű művében Gaál egyetlen napba sűríti szabadon és látszólag önkényesen kiválogatott képeit, benyomásait Rómáról. Mégis pontosan vissza tudja adni a város komplexitását, új egységet tud teremteni a különböző tér- és időfragmentumok között, pontosan képes érzékeltetni a hétköznapi események és az egymásra rétegződött korok és kultúrák, a rész és az egész közötti kivételes harmóniát.

A rendező által kiválasztott képek a város általános és örök jelentését ötvözik egységes egésszé; a film Róma jelenbe torlódó múltját a város szellemiségéhez méltó egyensúlyban állítja elénk. Csak néhány példa: egy képbe foglalja az ókori Cestius piramis és a középkori Szent Pál-kapu együttesét, vagy az antik római kupolaépítési technika remeke, a Pantheon után a közelében álló Szent Ivo templom Borromini tervezte csigaházszerű barokk tornyára csodálkozhatunk rá. Mindennek szinte jelképe a film főtémája, a Pompeius színháza mellett felépült Campo de’ Fiori, a reneszánsz és barokk kor óta Róma központja, ahol Giordano Brunót 1600-ban elégették. Gaál erről a térről, Bruno szigorú szobrától indul el római barangolására, s az egyes motívumok bemutatása után mindig ide tér vissza. Közben mi is láthatjuk, ahogy hajnalban felépül, majd délután háromra nyomtalanul eltűnik a térről a nyüzsgő piac. És ez évszázadok óta – és bizonyára az örökkévalóságig – naponta ugyanígy ismétlődik. Ahogy a tér főszereplői is (árusok, pincérek, cipészek, vásárlók és turisták) régtől fogva hasonlók. De ugyanez áll a film többi szereplőjére is: a szerelmespárra, a megtanulhatatlan gesztusnyelven értekező két férfira, a Porta Portese bolhapiacának felejthetetlen figuráira, a csábítás trükkjét oktató „vállalkozó” Don Giovannira, a valódi és ál-koldusra. Ők Gaál István filmjének igazi főszereplői; a római emberek, akikre ma is pontosan illik Szerb Antalnak az Utas és holdvilágban 1937-ben tett megállapítása: „Olaszországban... a politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=305