KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/május
KRÓNIKA
• Durst György: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Enyedi Ildikó: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Körösi Zoltán: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• Kövesdy Gábor: Javaslat a fiatal filmeseknek kiírandó Bódy Gábor Ösztöndíj megalapítására
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
• (X) : Jack Nicholson filmjei videokazettán
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Yuppie-k legyünk vagy szabadok ...? Fiatal filmesekkel beszélget Grunwalsky Ferenc
• Kövesdy Gábor: És mégsem forog Premier plánban a fiatal filmesek
• Varga Balázs: Külön utakon Elsőfilmek
• Zalán Vince: Öröm-szótár Bóbita

• Szilágyi Ákos: Száz év halál Alekszej German Halott Oroszországa
• Bori Erzsébet: Víziók a lápon Kusturica Balkánja
• Dániel Ferenc: Rom a Drinán Emlékeztető Ivo Andrićért
• Spiró György: Latrok a kereszten Sebek
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: A nagy medve kis fiai Berlin
• N. N.: A 49. Berlini Filmfesztivál díjai

• Földényi F. László: „Berlin a miénk, Juszuf!”… Városfilmek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Megtört lendület Késői sorok Kardos Ferencről
MULTIMÉDIA
• Janisch Attila: Álmodjunk-e szupertérhatású digitális Giocondáról? Újrateremtett világok
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Öregember, megnyesett szárnyakkal Kínai védelem
• Nádori Péter: Boldogtalanság plusz Boldogság
LÁTTUK MÉG
• Déri Zsolt: Élet, amiről az angyalok álmodnak
• Bikácsy Gergely: A Vendôme tér asszonya
• Békés Pál: Little Voice
• Békés Pál: Erzsébet
• Harmat György: Központi pályaudvar
• Mátyás Péter: 8mm
• Turcsányi Sándor: Első látásra
• Hungler Tímea: Austin Powers
• Tamás Amaryllis: A velencei kurtizán
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Tiramisu

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Nagyüzemi romantika

A piszok

Reményi József Tamás

A szappanoperák valótlan világában a szerelem is konfekció.

 

Úgy mondják, a piszok elárasztotta a képernyőket, titkos kis mozik, házivetítések szennye milliós nézettségű csatornákba ömlik. A maradék humán értelmiség pedig egyre csüggedő háborgással, már inkább csak apátiában figyeli ezt. Mert hogy a piszok nem a helyén van, a konyhasarokba seperve, hanem tálalva az ebédlőben. Eszerint még a zsidóviccnek is az a veszélye, hogy artikulált intimitásából kikerülve ellenőrizetlenül fertőzhet. Az elgyötörten gőgös írástudókkal persze egyetértek, ha gőgjük nem a közönséget ostorozza, hanem az üzletemberré lett bölcsészek cinizmusát. De vajon tényleg a piszokkal van a baj?

Volt valaha a Twin Peaks. A kilencvenes évek elején a szappanopera megújításaként vagy a szappanopera műfajában készült groteszk műként ünnepeltük. Már akkor túl voltunk a különböző társművészetek első hullámain, amelyek a tömegkultúra esztétikai készleteit beemelték a magaskultúrába, de már elhalt a melengető remény, hogy valami közös, sokak használta nyelv létrejöttének lehetnénk tanúi. Jól jött hát, hogy éppen a televízióban, a legreménytelenebb közegben fölbukkant egy közmegegyezéses siker. Hogy összetalálkozik Dallas és Marienbad népe. Hogy a steril, műanyagból készült életutánzatok helyett a felszín alatti titkainkat, bűneinket s legfőképp: megmagyarázhatatlan szorongásainkat bámuljuk hétről-hétre. A Twin Peaks azonban nem volt más, mint zseniális blöff, maga is steril mű, amely a szappanoperák sterilitását intellektualizálta, megteremtve a tanultabb rétegek tévés ponyváját.

Az olló ezzel szétnyílt, egyik vége az analfabéta vagy funkcionálisan analfabéta milliók felé, másik vége a középosztály divatjai felé. Megjelentek a Twin Peaks globalizáció-ellenes, couleur locale-ra építő, kedélyesebb változatai (a legszínvonalasabb ezek közül talán az Alaszka volt), a nagyvárosi lektűrrel házasított, modernizált kórházfilmek (Vészhelyzet), és persze a feminizmus keltette szenvedélyekre valamilyen módon reagáló, nőközpontú sorozatok. Közülük most a Született feleségek fut nálunk (párhuzamosan az ismét műsorra tűzött szingli-ősmodellel, az Ally McBeallel, és a farokharcos amazonok Szex és New York-jával), epizódról epizódra mind üresebben. Gyártói David Lynch szorgos tanítványaiként kiókumláltak egy végtelen sok folytatásra elegendő krimi-rejtvényt, megfűszerezték az Amerikai szépség túlvilági távlatokat nyitó miszticizmusával, és alakot kölcsönöztek négyféle női életszerepnek. Az elvált, a kikapós, a mániás és a családi robot – ismerős típusok, kitűnő színésznők megformálásában, ám ennek ellenére olyanok, mint a Mengyelejev-táblázat elemei: az első pillanatban örömmel állapítjuk meg a helyüket, aztán elveszítik érdekességüket. Nincs bennük több, mint a puszta sémájuk, történetük pedig – szépfiúkkal meg háziboszorkányokkal egyetemben – mindenestül steril, akár egy műtőasztal. Pedig még esernyő és varrógép is van rajta: a sorozatban tisztes gyakorisággal közösülnek, gázolnak, lopnak, gyújtogatnak és gyilkolnak a nézők lankadó figyelmét ébren tartandó. Mocsok azonban nincs egy szemernyi sem. A bűn vígjátéki poénok idézőjelében, ondó, korom és vér nélkül is elkövethető.

Ez a valótlan világ azonban ama Való Világ-ok méltó párja. Ott a fogmosás helyett elkövetett fellációt úgy hívják: szerelem, itt a szerelem olyan, mint a fogmosás. A tévé makacsul ebben az ellentétpárban gondolkodik, s noha nálunk egy évtizedekig uralkodó ideológia a fogmosás és a felláció közül inkább az előzőt preferálta, most meg mintha az ellenkező ajánlat volna az uralkodó – ugyanaz az ízlés rendszersemlegesen folytonos. Épp a szerelem tárgykörében hangzott el egy árulkodó mondat a Dob+ basszus egyik adásában.

A Dob+ basszus kellő józansággal megtervezett műsor, látszólag a közszolgálati tévé nosztalgikus padlássöprésének stratégiájába illeszkedik, de nem a Szomszédok vagy az Önök kérték reflexeire épít. Egykori slágereket rekonstruál és értelmez, mondhatni, kultúrszociológiai kíváncsisággal. Igényességét és irányultságát jelzi például, hogy a tánczenei koktélok anyagából, a magyar rock csúcsteljesítményeiből és az alternatívok remekléseiből egyaránt válogat. Így került képernyőre a hajdani Bizottság, s vele a szerelem, amely „már megint itt van”. Az önnön vágyódásának kiszolgáltatott férfi, a sorozatos csalódásokon túl a következő csalódáshoz már erőtlen, ingerült pali himnusza ez a dal. Nem idénymunka – időtlen anti-vallomás, amely éppúgy vallomás, ahogyan a kortárs anti-vers költészet volt. Az egykori kultúrpolitika persze anti-humánusnak bélyegezte, Hajnóczy Péter Perzsiájának dalolászó egyetemista lánykája, a haladó értelmiség várományosa, nagyon helyesen, nem ezt énekelte önfeledten. A Bizottság „piszokba hempergette” a legszebb emberi érzéseket.

Ez a vád, most, egy másik érában dicséretté fordult át: a Dob+basszus egyik interjú-alanya azt méltányolta, hogy a fiúknak volt bátorságuk a szerelmet a piszokba rántani. Az előjel ellentétes, a félreértés ugyanaz. A Bizottságra tehát nagyobb szükség van, mint valaha.

Mert az emlegetett Szomszédoknak, egy emberöltő emblémájának napjainkbéli ismétlése nemcsak a Kádár-kor békés tenkesi dagonyázását aranyozza be egy idegbeteg jelenben, hanem visszatükrözi múlhatatlan vágyunkat arra, hogy a lélek két nagy rettenete, az unalom és a gyötrelem könnyű harmóniába oldódjék. A szorongás gondosan kizárva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8508