KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pro és kontra

Jancsó barbár „Rapszódiája”

Ciment Michel

 

Ritkák az olyan filmrendezők (mint az olasz Rosi és a görög Angelopoulos), akik a történelmet választják filmjeik témájául. Jancsó Miklós ezek közé tartozik. Gőgös kihívása – hogy elmesélje népe történetét – csaknem tizenöt éve kezdődött a Szegénylegényekkel, eljutot egészen a Még kér a népig és most megteremtette a Magyar rapszódiát, ezt a háromórás hatalmas diptichont, amely egyszerre szintézis és kiteljesedés.

Az állam nem sajnálta tőle támogatását: hatszorosát kapta a magyar filmek átlagos költségvetésének és több hónapig élvezhette a hadsereg, a gyalogosok és a lovasok segítségét. Ugyanis a terv újfajta törekvést tükrözött: lemondva arról, hogy a magyar múlt egyik vagy másik pillanatát idézze fel, Jancsó ezúttal három évtizedről ad képet: az Osztrák–Magyar Monarchiáról, a 14-es háborúról, a Tanácsköztársaságról és bukásáról, a Horthy-féle fehérterrorról és végül a nácikkal kötött szövetségről. És a freskó középpontjában Zsadányi István áll, a falusi kisnemesi származású fiatal tiszt, az ádáz nacionalista, aki bőszen tör az agrármegmozdulások elfojtására és aki éppen hazafiságából adódóan lassanként elszakad németbarát környezetétől és magáévá teszi a földművesek ügyét. Jancsót a tények aprólékos rekonstruálásánál jobban érdekli az egyéni lelkiismeret viszálya a végzettel, a reménytelenség és a rossz lelkiismeret, a választás a zsarnokság és a szabadság között.

Egy híres és vitatott személyiség, Bajcsy-Zsilinszky Endre (Budapest egyik utcája viseli nevét) életéből merítve ihletet. Jancsó két-három vonást kölcsönöz tőle, de szokása szerint menekül a realizmus elől. Ismét találkozunk itt a szívének oly kedves tájjal és személyekkel: a hatalmas magyar síksággal, a végtelen, borús égbolttal, az egyenruhákkal, a lovakkal és a meztelen emberekkel, a hőssel, aki harminc év alatt sem öregszik meg. Az elvonatkoztatás szándéka érvényesül a történelmi tablón belül.

Jancsó, a rendező-koreográfus úgy irányítja katonáinak és földműveseinek balettjét, mint egy zenés vígjátékban, és ezzel átváltoztatja a valóságot.

Ez az epikus mű, amelyben filmcímeihez hasonlóan magától adódik minden: a csend és a kiáltás, a vörösek és fehérek (a Csillagosok, katonák francia címe – a ford.), a nemesek kerti mulatságai és a parasztlakodalmak, a Magyar rapszódia szemkápráztató képsorokban járja be az agyrémek világát: arisztokraták orosz rulettet játszanak és öngyilkosok lesznek egy kékes barlangban, egy férfi kiszáll a vörös automobilból, amelyben a szeretett asszony alszik.

Filmje második részének Jancsó az Allegro barbaro címet adta Bartók híres zongoradarabja (1911) nyomán és ebben megtalálható a muzsikushoz hasonlóan a folklór új feldolgozására is törő filmrendező dinamikája, zaklatott ritmikája. Az eredeti Allegro címhez Bartók később ragasztotta a barbaro szót, hogy válaszoljon a francia kritikusoknak, akik párizsi útja alkalmával barbárnak minősítették zenéjét. A diadalmas realizmus korában Jancsóban, a másik „barbárban” a mai filmművészet egyik ritka látomásos varázslóját köszönthetjük.

 

L’ Express, 1979. május 12–18.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8105