KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Most és mindörökké

Hirsch Tibor

 

Fred Zinnemann azok közé a hollywoodi nagy öregek közé tartozik, akiknek éppen professzionizmusukat elismerve szokás helyet szorítani a filmművészet történetében. Ez egyenesen John Ford, Michael Curtiz, William Wyler és még néhány más kivételezett társaságát jelenti. A Most és mindörökké a rendező pályájának felívelő szakaszában született; egy évvel a klasszikus western, a Délidő sikere után. Ráadásul ennek az újabb sikernek már nyolc Oscar-díj is nyomatékot adott.

A film maradandó értéke a színészek, mindenekelőtt Montgomery Clift és Deborah Kerr játéka. A mester különösen az utóbbi színészvezetési bravúrjára volt büszke. A hideg, tartózkodó szépségű színésznőből elő tudta hívni a parázsló szenvedélyek asszonyát. Zinnemann, aki röviddel azelőtt Brandót fedezte fel a film számára (The men), most Frank Sinatrának ad drámai szerepben bizonyítási lehetőséget.

Ami a nagyszabású produkcióban megkopott, amit a mai néző túlhaladottnak érez, az a film dramaturgiája.

A két évtizeddel későbbi happy-end-gyűlölő korszakban az amerikai katonákról szóló amerikai filmek igencsak másképp töltötték ki annak a mítosznak a kereteit, melyet talán éppen a Most és mindörökké jelölt ki számukra. A rekvizitumok nem sokat változtak: csúcsfegyverek, dollárözön, a támaszpont, mint valami kis Amerika, és kívül az idegen világ, mely egyetlen óriási bordélyházra emlékeztet. A lelki kelléktár is ugyanaz: „civil” hisztéria és vadnyugati bajtársiasság, ugyanabból az infantilizmusból eredeztethető ostoba kegyetlenség és kisfiús naivitás. Mindezt erőszakkal gyúrja egybe a hadsereg otromba apparátusa.

Az új és még újabb filmek mindezt tüntető naturalizmussal tálalják: a MASH, az Apokalipszis most, a Meztelenek és bolondok, a 22-es csapdája vagy épp a Most és mindörökké újabb-keletű tévéváltozata – jó és rossz opuszok – harsányabbnál harsányabb színekkel hangsúlyozzák az amerikai katona-imázs valamelyik dominánsnak érzett vonását: ha tegnap a finomkodás volt a manipuláció eszköze, ma a gorombaság, a vadság tereli el figyelmünket a rázós kérdésekről. Fred Zinnemann alkotása különösen alkalmas arra, hogy a néző kedvére tanulmányozhassa a nagy amerikai cenzúra-robbanást megelőző tipikus hollywoodi elhallgatásokat.

Robert Lee Prewitt, a volt profi boxoló örömkatonaként vonul be új zászlóaljához, egy hawai-szigeti laktanyába. Parancsnoka bajnokságot akar vele nyerni, ő viszont nem hajlandó többé boxolni. Elöljárói mindent megtesznek, hogy megtörjék, de hiába. A finom csúsztatás először itt érhető tetten. Jelentéktelen aránymódosításról van szó. A regényben Prewittot sokan kínozzák, és néhányan sajnálják, a filmben néhányan kínozzák, és mindenki sajnálja. Később, a katonai börtön kegyetlenségéről is csak szóban értesülünk, nem úgy, mint a negyedszázaddal későbbi tévésorozatban. Az 1953-as film dialógusai kiabáló erőltetettséggel hangsúlyozzák újra és újra, hogy minden hadseregbeli visszaélésegyedi eset. Az áldozatok bármikor segíthetnének magukon, csakis csökönyösségből, büszkeségből nem tesznek feljelentést. Pedig a felsőbb parancsnokság alig várja, hogy megbüntesse a gonoszokat, megjutalmazza az arra érdemeseket. Erre a film látványos példát szolgáltat, röviddel a befejezés előtt – előkészítendő és ellensúlyozandó a katona tragédiáját.

Zinnemann filmjében a szerelmi szál is különösen alakul: James Jones könyvének kuplerája itt leginkább egy leánykollégium klubjára emlékeztet, amelyik rendszeresen szervez jókedvű ismerkedési esteket a városi helyőrség tagjai számára. Ez az általános prüdéria nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy Prewitt prostituált-szerelmének kettős lelkülete, az egymástól elválaszthatatlan érzékenység és a kegyetlen gyakorlatiasság igazán megmutatkozzék.

A történet lényegét persze lehetetlen kozmetikázni. Prewitt-tal egy tábori csendőr golyója végez, és Pearl Habourt megtámadják a japánok. Zinnemann filmje jól érzékelteti, milyen hirtelen zsugorodik jelentéktelenné a boxbajnokság ügye, a békeidő megannyi apróságával együtt. Prewitt bajtársai harcolnak: bátrak és kapkodnak is, hiszen meglepték őket. Ismét a leheletnyi csúsztatás: a filmben inkább bátrak, a regényben inkább kapkodnak. Jones könyvében saját gépeiket lövik, Zinneman-nál ilyesmiről szó sem lehet. Az Apokalipszis... Coppolája bezzeg nem hagyta volna ki az össze-vissza lövöldöző légvédelem epizódját!

Gondoljunk erre, és örvendezzünk a tabuk mulandóságán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5186