KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A remény rabjai

Hegyi Gyula

A szakmai vetítésen tömören „kommerszként” konferálták be A remény rabjai című filmet. Alighanem pontatlanul. Az egzakt meghatározás „amerikai kommersz” lehetne. Ha a kilencvenöt százalékig börtönben, a rabok és fegyőrök világában játszódó történet az európai mozi játékszabályai szerint lenne kommersz film, akkor az elítéltek érzelmes iróniával ábrázolt világa és a nagy szökés kedvesen hihetetlen meséje önmagában is megállna. Ám az amerikai néző és így a gondos producer sem elégszik meg ennyivel. A kerek kommersz időnként átjátszik művészfilmbe, s néhány kockája határozottan dokumentumfilmes jelleget ölt. Az egyik pillanatban meghatódhatunk az ötven(!) esztendei rabságból szabaduló öregember életének szívszorító értelmetlenségén, a másikban megnézhetjük egy átlagos amerikai fegyintézet mindennapi működésének mechanizmusát. Aztán a film visszavált a kommersz fősodrába, amelyben az okos fehér fiú és a jószívű „afroamerikai” férfi túljár a gonoszok és becstelenek eszén. A nevetés és a könnyű kikapcsolódás gondtalanságáért azonban némi szorongással kell fizetnünk. A film a „politikai korrektség” jegyében közli velünk, hogy a börtön – ha éppen nem hollywoodi sztárok vendégszerepelnek benne – komoly dolog. Valahogy úgy, ahogy a cigarettareklámon is ott díszeleg a dohányzás veszélyességére utaló figyelmeztetés.

A történet amúgy egy ifjú (s a börtönben töltött évtizedek alatt örökifjúvá váló) bankár történetét meséli el. A fiú zseniális érzékkel igazítja el a börtönőröket az adótrükkökben és egyéb pénzügyi machinációkban, minek következtében számos kedvezményt élvezhet. A börtönbeli kedvezmény azonban mindig csak relatív jó a börtönből nézve abszolút jóhoz, a rácsokon túli szabadsághoz képest. Így a történet természetes sodra szükségszerűen kifelé vezet.

A történet nagyobbrészt szellemesen bonyolódik, ügyesen keveri a humor, az érzelmesség és a kaland szálait, legjobb pillanataiban megcsillan benne valami a cellák mélyén szövődő legendák hangulatából is. Más jeleneteiben viszont vontatott, helyenként idegesítő a művészkedése, és nem tudunk mit kezdeni a dokumentumfilmekbe illő betétekkel sem: dehát ilyen az „amerikai kommersz”. A rendező, Frank Darabont nem véletlenül visel számunkra ismerős családnevet. Életrajza szerint „1959-ben, magyar menekültek franciaországi táborában” született. De a nyelv, amelyet beszél – tökéletesen és akcentus nélkül –, az amerikai filmnyelv.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/05 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=867