KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Miles Davis: Birth of the Cool

Fekete Tamás

Miles Davis: Birth of the Cool – amerikai, 2019.Rendezte és írta: Stanley Nelson. Kép: Hervé Cohen, Jerry Henry, Eric Coleman, Clare Major. Zene: Miles Davis. Gyártó: Eagle Rock Entertainment / Firelight Pictures. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 115 perc.

 

Kevés olyan zenei műfaj van, amelynél egyértelműen meg lehet nevezni, ki számít a legnagyobb sztárjának: a jazz esetében azonban bátran kijelenthető, hogy ha nem is mindenképpen legnagyobb, de legnépszerűbb alakja Miles Davis volt, már csak a puszta számok figyelembevételével is. 1959-es lemeze, a Kind of Blue egyedül Amerikában eladott 4 millió (!) darabjával a mai napig a legtöbb példányban eladott jazzalbumnak számít, és mozgóképes jelenlétének tekintetben is megelőz mindenki mást. A Felvonó a vérpadra zenéjének felelőseként és a Miami Vice egyik részéhez bevállalt vendégszereplése mellett négy éve már egy életrajzi film is készült róla, Don Cheadle rendezésében és főszereplésével, sőt Stanley Nelson idei munkáját megelőzően is született már róla portréfilm, a 2001-ben Emmy-díjjal jutalmazott The Miles Davis Story.

A friss dokumentumfilm elsődleges célja természetesen az életút bemutatása, és a zenei karrier felvázolása – amibe  kitérők, merész stílusváltások és rizikós kísérletezgetések sőt, még egy hatéves, totális hallgatás is belefért. Nelson a szokásos eszközöket használja fel, vagyis megszólalnak az egykori zenésztársak, a csodálók és a családtagok, rengeteg zenével, archív képanyaggal és filmrészlettel, és egy narrátor segítségével még maga Davis is megszólal. Ám az 1957-es album, a Birth of the Cool címét kölcsönvevő film jóval többet mutat társainál, mivel filmje alanyát a megszokottól igencsak eltérően igyekszik bemutatni.

A rendező szemében Davis több egy kiemelkedő tehetségű zenésznél: maga volt a megtestesült coolság, egy olyan korban, amikor az még a sztárszínészek között is ritkaságszámba ment (lásd Steve McQueen), hát még egy színesbőrű jazz-trombitás esetében. Minden egyes mondatában, és minden megidézett képen – sportkocsija mellett, a kórházi ágyon, a rendőrök által véresre verve, de még 65 évesen, a Saturday Night Live színpadán kissé elveszetten botladozva is – olyan menőség és magabiztosság sugárzott személyéből, amivel éppúgy lehengerelte az embereket, mint zenéjével és játékstílusával.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/10 57-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14292