KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Ridley Scott: Mentőexpedíció

Prométheusz gyermekei

Andorka György

Ridley Scott űrhajótörött-filmje a találékony elme apoteózisa.

 

Akár a zeneszerzés vagy a szépírás, a tudományos megismerés sem heuréka-pillanatok mágikus füzére, hanem a horizonton lebegő cél által visszamenőleg igazolt, állhatatosságot igénylő napi rutin, olykor éppenséggel frusztráló taposómalom – de hiába mindez, hiába, hogy csak néhány kiválasztott nevét jegyzi fel az utókor, a válasz sokak számára egyértelmű: megéri a közös vállalkozás részesének lenni. Ám ha a houstoni űrközpontban találomra körkérdést intéznénk, mi gyújtotta az első szikrát, könnyen lehet, hogy több delikvensnél lenne a Star Trek-sorozat a főkolompos, mintsem Neil Armstrong holdfelszíni bon mot-ja.

A Mentőexpedíciónak ugyanez a bravúr borítékolható. Persze annyira jó alapanyagra épít, hogy nehéz lett volna elrontani, de ettől még jár az elismerés az utóbbi időben egyenetlen színvonalat hozó Ridley Scottnak: Andy Weir hobbiprojektként született bolygóközi nerd-kalandjának nagyvásznas adaptációja a szórakoztató és szórakoztatva tanító blockbusterek kivételesen szerethető példánya, amelytől még boldogult Carl Sagannek is mosolyra görbülne az arca. A recept az Apollo 13 és a Gravitáció nyomdokaiba lépő túlélőfilmnek egy igazi vernei, humanista ódát zengő robinzonáddal való összeházasítására épít, a végeredményt pedig különösen keményre főzött „hard” science fictionként tálalja. Az űr-hajótörött tematika persze nem új találmány a zsánerben, de ettől még nem kevésbé lebilincselő, ahogyan a vörös bolygón rekedt főhősünk annak rendje szerint lemászni kénytelen a Maslow-piramis talapzatához, többek között hidrazinbontással varázsolva esővizet a saját ürülékével trágyázott ellátmány-krumpli számára (micsoda különbség a vallásos szubtextusokkal teli 1964-es Robinson Crusoe a Marsonhoz képest, ahol a hős még mennyei mannaként akadt az élelemre), mígnem a kapcsolatfelvételt követően a labda átkerül a NASA térfelére, és – legalábbis filmidő szerint – felpörögnek az események. A marsi bonyodalmakat mindeközben a maga laza, önironikus módján narráló Mark Whatney „kocka” karaktere az, aki minderre felteszi a koronát – a botanikus az utókornak videólogokban megörökített valóságshow-ja egyszerre sötét erdőben fütyörészés és egy adag egészséges exhibicionizmus levezetése, mert hát a tudós szorult helyzetben is tudós marad, akit önkéntelen lelkesedés fog el a problémamegoldás iránt. Hogyan is féltenénk akár egy percig is a fazont, aki szerint nem fagyhalál les rá, csupán „kicsinálják a termodinamika törvényei”.

Másfelől éppen a hard SF Achilles-sarkát jelentő sajátosság, a technikai és koncepcionális lelemények mellett potenciálisan háttérbe szoruló emberi oldal és poézis az, amiben Weir könyvéhez képest a filmváltozat jobb egyensúlyra talál. Scott és alkotótársai keze alatt a vásznon az egydimenziós hirtelen minden értelemben plasztikussá válik: ami nincs ott a szövegben, az ott van a vörhenyes sziklákkal teli, misztikus táj embert eltörpítő képeiben (akárha a Monument Valley-re suhintottak volna varázspálcával), az ambient hangkulisszában és a vonósok egyszerű, pátoszteli témáiban, amelyek a főhőssel maradt 70-es évekbeli diszkóslágerekkel együtt kevernek ki finom hangulati árnyalatokat és ellenpontokat; ott van Matt Damon játékában, abban, ahogyan az utolsó próbatétel előtti pillanatban átszakad a gát, és másfél év magányának összegyűlt könnyei peregnek a megviselt ábrázaton – az igazi katarzis már megtörtént, mire két sisak koccan az űrben, és a vörös óceán kalóza végül révbe ér.

Receptre íratnám fel a földlakóknak az ilyen optimista meséket, amelyek egy pillanatra elhitetik, hogy a világ végső soron nem annyira bonyolult – hogy egy csapat kérdés nélkül kockáztatja az életét egyetlen bajtársért (mert ez így van rendjén), hogy egy hosszú űrutazás során két csinos szingli feltétlenül egymásba szeret (hisz ez sem kacifántosabb mechanika, mint Kepler mozgástörvényei), hogy csak egy nagyobb, nemes cél hiányzik, és egyszerre minden áttetsző és kibogozható lesz (mintha csak korszerűsített glasznoszty-tanmesét látnánk, ezúttal Kína fog kezet az USÁ-val, békés idillben törve a csillagok felé). És emlékeztetnek, hogy az ellentétekkel szabdalt glóbuszon ott működik egy árnyéktársadalom együttműködő meritokráciája is. Ha a part eltűnik a szemhatárról, a valódi úr többé nem az lesz, aki a korbácsot fogja, hanem aki a szextánshoz ért. A marsiak ti lesztek, szextánsok tudorai, ti, akik a záróképen kezeiteket kérdésre lendítitek. Mindig ti lesztek a fáklyavívők.

MENTŐEXPEDÍCIÓ (The Martian) – amerikai, 2015. Renezte: Ridley Scott. Írta: Andy Weir regényéből Drew Goddard. Kép: Dariusz Wolski. Zene: Harry Gregson-Williams. Szereplők: Matt Damon (Watney), Jessica Chastain (Lewis), Chiwetel Ejiofor (Kapoor), Jeff Daniels (Sanders), Sean Bean (Henderson). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 141 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/11 49-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12465