KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/december
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Láttam Tolnay Klárit sildes sityakban
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR FILM
• Enyedi Ildikó: A misztika vége Simon mágus
• Győrffy Iván: Csodák vására Misztikum a magyar filmben
• Győrffy Iván: Elvarázsolt kastély Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: Szentkuthy-mozi Elveszett irodalom
• Somogyi Marcell: Egy talált tárgy... Hajnóczy Péter
• Hajnóczy Péter: Akna a presszóban
• Reményi József Tamás: A tehetetlen kéz Császár István-filmek

• Dér András: Belső mozi, virtuális védelem Drogfilm
• N. N.: Drogfilmek
• Mihancsik Zsófia: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kecskeméti József: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kömlődi Ferenc: Tudattágítás, hedonizmus Timothy Leary és a pszichedelikus mozi
TITANIC
• Csejdy András: Semmi sem igaz, minden igazi Titanic fesztivál
• Forgách András: Boldog, boldogtalan Happy Together

• Galambos Attila: Kórház az egész világ Birodalom I-VIII.
• Bóna László: Gyógyítás, műholddal Dr. T.V.
VÁROSVÍZIÓK
• Antal István: Másodpercenként 24 kocka Az avantgarde New York
• Jakab Kriszta: Harapás a Nagy Almából Woody Allen
• N. N.: New York-filmek
KRITIKA
• Muhi Klára: De hát hol élünk? Sír a madár
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Démoni csapda
• Békés Pál: Nincs alku
• Mátyás Péter: Tökéletes gyilkosság
• Hungler Tímea: Furcsa pár 2.
• Harmat György: Nászok ásza
• Halász Tamás: Patriot
• Hatvani Tamás: Lost in Space
• Kömlődi Ferenc: Z, a hangya
• Tamás Amaryllis: Csenő manók
• Sulyok Máté: Mulan
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Az első mobil

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csak a szerelem

Kifosztott szeretők

Bársony Éva

 

Az első pillantásra meglepő hasonlóságot fedezhetünk fel a bolgár Boriszlav Saraliev Csak a szerelem és Rózsa János Vasárnapi szülők című filmje között. S bár a nyilvánvaló egybeesések utóbb háttérbe szorulnak a két filmet meghatározó különbségek mellett; a lényegi összecsengés elgondolkodtató.

Az intézetben nevelkedett 17 éves bolgár kamaszfiú, Radoszlav (Ivan Ivanov) épp olyan reménytelenül próbál kitörni a társadalom peremére szorítottság testi-lelki állapotából, mint sorstársa, a magyar kamaszlány. A fiú kudarcba fulladt szökési kísérletét sem önmagában a visszatoloncolás teszi végül is tragikussá. Inkább az azt közvetlenül megelőző tapasztalat. Találkozása a társadalommal. Ez pedig nem más, mint a visszautasítás, a megalázás, az elzárkózás lesújtó élménye.

A bolgár változatban a kudarc nem csak a történet végső kicsengésében kap tragikus értelmet. Radoszlav esetében konkrétan is tragikus eseményben ölt testet a kísérlet reménytelensége. A címével ellentétben a Csak a szerelem egy szerelem megcsúfolásának filmje. A lányt a biztonságosan berendezett „kinti” világ védi a fiútól; érzéseik megsemmisítése egy szociológiailag motivált konfliktus végkifejlete. A szerelmeseket a legdrasztikusabb módon fosztják meg születendő gyermeküktől, a működésbe lépő védelmi gépezet kifogástalan munkát végez. Kifosztottan és összetörtén látjuk őket az utolsó jelenetben, a mindenről lemondás apatikus stádiumában.

Az erős hatásokra épülő Csak a szerelem mégsem olyan átütő erejű, mint a Vasárnapi szülők, és ez az ítélet nem a hazai szemlélő elfogultságából fakad. A hagyományos játékfilmes módszerből eredő túlrendezettség, az irodalmias megoldások, a dramaturgia kiszámított működése – mindez a kiválasztott valóságról mint idegen anyag lepattogzik. A rendező szociografikus érdeklődését lépéshátránnyal követi a művészi ábrázolás. Ez az ellentmondás a bolgár film egy általánosabb ellentmondására utal. Az utóbbi években új törekvés kibontakozásának jelei mutatkoznak; az ennek a jegyében fogant filmeket nemcsak az erőteljes szociografikus érdeklődés különbözteti meg az elődöktől, hanem az a szerzői szándék is, hogy spontánabb, közvetlenebb ábrázolási móddal haladják meg a bolgár film moralizáló, pszichologizáló hagyományait, és levessék magukról a képi szürrealizmus elhasznált holmijait. Ezek a filmek már nem a nagy társadalmi eszmékből indulva közelítenek a valósághoz, hanem a valóság apró metszeteit kritikusan vizsgálva kutatják az élet mindennapi tényeiben a társadalmi folyamatok érvényesülését és ellentmondásait. Az új szemléletmód egyelőre azonban csak kivételes esetekben képes megteremteni az egységet az ábrázolás tárgya és módszere között.

Boriszlav Saraliev több mint negyedszázados rendezői pályával a háta mögött (még Rommnál tanult a moszkvai főiskolán) kora szerint nem tartozik az új rendezőgenerációhoz, filmjének szociográfiai szemléletmódja viszont velük rokonítja. Következésképp a Csak a szerelem fontosságát nem a részmegoldások minőségében, hanem a bolgár film új törekvésének erősítésében kell látnunk.

A társadalom egy elhanyagolt és kényelmetlen konfliktusával néz szembe Saraliev filmje. A lelki otthontalanság állapotában a szerelem – minden. (Az eredeti cím is erre utal: A szerelem minden.) Az intézeti szökevény és az értelmiségi környezetnek hátat fordító lány egymásba kapaszkodásában felfedezhetjük a bizakodást, hogy az emberség, az etika magasabb rendű, mint a jog. Saraliev nemcsak a befejezésben utal e hit gyakorlati érvénytelenségéből fakadó veszélyekre. Aggodalma ott húzódik a durva és lélektelen bánásmódról tanúskodó intézeti jelenetekben is. Ha azokat a szabályokat, amelyek a társadalom védelmét hivatottak szolgálni, zsarnoki és embertelen módon alkalmazzák, akkor ezek a szabályok újabb veszélyeket szülnek. Kiölik a beilleszkedés és elfogadás készségét, ugyanakkor kikényszerítik az önvédelemnek azokat a formáit, amelyek ellenőrzése és szabályozása bizonytalan. Kamaszhőse útjában ezt a folyamatot szinte „fejlődéstörténeti” pontossággal követi a film. Radoszlav először óvatossággal, majd ravaszsággal, végül agresszióval válaszol. Kiszámíthatatlan, hogy melyik útra lökődik, miután a film végén ismét rácsapódik a rendőrautó ajtaja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7424