KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Szédülés

Báron György

 

A sötét árnyalatok uralkodnak Szász János filmjében. Este, éjszaka, vigasztalanul zuhogó eső, ismeretlen célú fények idegesítő felvillanásai. Sem a helyszín, sem az idő, sem a cselekmény időtartama nem határozható meg megnyugtatóan. A Gozsdu-udvar sikátora, ahol metró jár, ósdi buszok döcögnek és idegesítően berregő motorkerékpárok száguldoznak, az ötvenes éveket és korunkat egyként idézi, a keskeny átjárókban lobogó tüzek az amerikai nagyvárosok szegénynegyedeit pásztázó filmképekből ismerősek, mi több, egy XVIII. századi vacsora ironikus imitációja is előkerül a cselekmény egy pontján. A hősök mintegy a sötétségből és meghatározatlanságból kúsznak elő, akár az alvilági lények, akiket olyannyira zavar a világosság, hogy végül lakásuk ablakait is beszögelik, kiszűrve a levegőt és a fényt. Rajk László nagy képzelőerővel megálmodott lakásdíszlete, mely inkább posztmodern installációra, semmint valódi lakótérre emlékeztet, többszöri megnézés után is áttekinthetetlen, akár egy homályos labirintus. A félvilági terekben élő és döglött patkányok, macskák, gerlék, a lakás frizsiderjében többszáz csillogó olajoshal-konzerv, az egyik szereplő időnként a falon lévő dróton kúszik fel a lakásba, a másikat, akárcsak Hitchcock azonos című filmjének hősét, ellenállhatatlanul vonzza-taszítja a mélység. A meghatározatlanságok félálom-világában járunk, a posztmodern meghatározhatatlan eredetű díszletelemei között. Szász közvetlen ihletője a honi művészek közül talán Bódy és mindenekelőtt Tarr Béla lehetett; világa azonban Tarrénál ellebegőbb, szürreálisabb, egyszersmind talmibb is, jobban igazodva a mindenkori stíldivathoz. E korunk rekvizítumaiból nagy leleménnyel és erudícióval megteremtett félálom-világ erős képi tehetségre vall, s ha egy pályakezdő film legalább erről az egyről kétségbevonhatatlan bizonysággal szolgál, már elérte célját. Igaz, a mozikban nem elszánt tehetségkutatók ülnek, s számukra alighanem még e sorok írójánál is nagyobb zavart okoz, hogy a tehetséges elsőfilmes láthatóan nemigen tud mit kezdeni tehetségével. Megelégszik a film erőterének fölrajzolásával, s történetét magára hagyja, bízván benne, e térben önállóan is működni tud.

A négyszereplős kamarajáték hőse három férfi – apa és két kamaszfia –, valamint a Nő; ők laknak együtt, kényszerű összezártságban a félhomályos lakásinstallációban, a városnyivá növesztett Gozsdu-udvar egyik ormótlan bérházának legfölső emeletén. A rendező számára négyőjük hullámzó viszonyrendszerének ábrázolásánál fontosabb maga a környezet, a megálmodott díszletvilág: vászonra vitelében láthatóan minden energiája kimerül. A szereplőknek nincsenek érzéseik, a kapcsolatoknak nincs „mögöttes tartománya”, a tetteknek oka és magyarázata. Tudom, ez nem holmi rendezői ügyetlenség következménye – Szász aligha akart szabályos lélektani szerelmi négyszögdrámát komponálni –, mégis, a film ettől óhatatlanul befullad, megtorpan, állóképpé válik. A képek, beállítások vizuális, térbeli artisztikuma egy idő után már nem kárpótol az idő-vektor – a narráció, a kapcsolatrendszer kifejtése – elhanyagolásáért. Ezért, hogy a szereplők – bár jó színészeket látunk a vásznon – semmivel sem fontosabbak a képen föltűnő macskáknál, gerléknél, de még az olajoshalnak vagy az ósdi pöfögő vízforralónak is nagyobb szerep jut, mint nekik. Szász is érzi ezt, de ellensúlyozandó – tévesen – mindig ugyanazt az oldalt erősíti tovább: minden egyes kép túlhangsúlyos, már-már bombasztikus. Sorra kioltják így egymás erejét, ráadásul a film egyensúlya is egyre jobban megbillen. A Szédülés ilymódon nem annyira négy ember történetét meséli el, mint inkább rendezője művészi erődemonstrációjává válik. Szászt csakis és kizárólag a Művészet érdekli, csupa nagy betűvel, s e vehemencia igen jellemző a mindenkori elsőfilmesekre, bárha sokkal szerencsésebb, mintha máris az üzlet vagy a karrier érdekelné őket. Remélhetően következő filmjében a rendező rátalál a fortissimókat felerősítő csöndek örömére, a helyzetek és kapcsolatok aprólékos kidolgozásának izgalmára, a visszafogottságban rejlő energiákra – s megmozdítja az állóképet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4722