KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A szolovkiak hatalma

A megszokott rabság

Reményi József Tamás

Létezik a magyar mozikban látható „filmtermés” és létezik egy párhuzamos filmművészeL A Filmvilágnak nincs mozihálózata. Képzeletbeli vetítőnk azért nekünk is lehet, ahol – időnként – „műsorra tűzünk” egyet-egyet a magyarországi moziműsorból kimaradt filmek közül.

 

LÁTTAM Makszim Gorkijt a lágerben. Vendégként. Ismerős képsorok voltak: vöröskeresztes nercbundák forgolódtak így a német munkatáborok barakkjai között, Goebbels propaganda-híradóiban. Gorkij azonban nyilvánvalóan nagyobb adu még a Vöröskeresztnél is, hiszen a húszas évek végén ő nemcsak Európa élő klasszikusa, hanem a valahai Szása Peskov is, az elnyomott, nélkülöző tömegek mitikus jelképe. Ha ez a Gorkij felemelőnek találta a GULAG „emberformáló” viszonyait, maradhatott-e kétség az iránt, hogy nem a borzalmak földjén, hanem a szigorú humánum utópikus laboratóriumában járunk? Sőt: ha a büntetés igazságos rendben folyt, fölmerülhetett-e, hogy a kísérlet alanyai igazságtalanul, jogtalanul kerültek ide? Hogy ártatlanok volnának? Makszim Gorkij, egy 1928-as híradófilm díszvendégeként fönn északon, a szolovki fegyenctáborban járt, az egykor gyönyörű kolostorszigeten, ahol az orosz múlt és jelen oly komor fenséggel vehette körül a látogatót, prostituáltak és apácák, tolvajok és tudósok társadalmával. A kiváló irodalmár, Dmitrij Lihacsov például épp ebben az évben került ide, 22 évesen, s itt gyűjtötte-írta első tudományos munkájának anyagát – a csavargók nyelvhasználatáról. Mi több, a tanulmány meg is jelent Szolovkiban: a tábor saját újságja közölte... Az újság, amolyan Potemkin-lap, a Gorkij-képviselte külvilágnak készült. Idillikus átnevelő munka a szovjet büntetésvégrehajtás olvasztótégelyében – így szóltak valahogy az egykori képaláírások, s mi milyen gyermekien derültünk Pogogyin Arisztokráták-ján („A csirkét megfőzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt-nem-sze-re-ti....”)

Szolzsenyicin Arhipelag Gulagjának mindjárt az előszavában megvető ítélet olvasható Gorkijról, mint A fehér-tengeri csatorna (Belomorkanal) című szégyenletes riportkötet egyik szerzőjéről. Szolzsenyicin végletesen elfogult? Ennél méltányosabbnak kellene lennünk a lenini bolsevizmussal hadakozó, s Sztálinnal kivédő egyezségekre vállalkozó íróval? Igen, törekedni kell erre a méltányosságra. De amióta a Szolovki-szigeten láttam Gorkijt a hivatal bohócaként, láttam az egykori egyszerű ember fontoskodássá silányult gesztusait, pontosan megértettem, mit jelent az, ha az írástudókat „partnernek tekintik”. Abban a rezsimben, amelyik ma megnyomorítja őket, és a következőben is, amelyik a mait elsöpri majd. A tekintélyükkel kijárt engedmények, az alkalmi renitenskedések s a kegydíjas kívülállás önáltató pózai közül mindegyik az embertelenséget konzerválja.

Egy pedáns kimutatás szerint a kis kolostor-állam börtönében öt évszázad alatt összesen 316 embert tartottak fogva: 1929. október 28-án egyetlen éjszaka körülbelül 300 embert végeztek ki ugyanitt. Nem csoda, ha az elítéltek ideológiai fejlődését szolgáló olvasmányok közül a spanyol inkvizíció szörnyűlködő leírása volt a legnépszerűbb – mint a komolytalan kegyetlenségek leltára. Mint paródia. Ám Szolovki, amely még 1923-ban, a polgárháborús megtorlások egyik szervezett telepeként jött létre, mégsem a szörnyűségeivel vált különösen hírhedtté. Hanem azzal, hogy prototípusa és tizenhat éven át dicsőséges példája volt a tömegek által jóváhagyott tömeggyilkosságnak. Szolovki éppúgy élüzem, akár a petrográdi hajógyár vagy egy donyecki bánya, hisz itt is az új világ épült, itt is bármi áron, ami a kor közérzete szerint elfogadható mérce volt. Marina Goldovszkaja dokumentumfilmje azzal kavart vihart Szovjetunió-szerte, hogy erről a szégyenről merészelt beszélni. Nem maguk a feltárt adatok adják a film erejét – bármilyen akkurátus feltáró munka van benne, bármilyen dermesztően szépek a helyszíni felvételek s bármilyen nagy kincs is az egykorú híradófelvételek anyaga –, hanem a szégyen kibeszélése. S ahogy nézzük – hallgatjuk sorra a túlélők visszaemlékezéseit, ismerősnek tűnnek az arcok. Mintha Sára Sándor vagy a Gulyás-testvérek öregembereit látnánk viszont a vásznon. Magadantól Újvidékig ér az a történet, amely egész nemzedékeket falt fel, bölcsőtől a pusztulásig, és nem tudom, vajon az a társadalom, amelyik ennyire mélyről jön, az élet természetes részének érezve az erőszakot, a megaláztatást és reménytelenséget, képes-e ezek hiánya felől elgondolni a világot. Hiszen csak arról van tapasztalata, amit ki kellene iktatnia a gondolkodásából. A peresztrojka szócsatái alatt végtelenül sivár és apatikus a táj, melynek képe ott tükröződik a szolovki visszaemlékezők tekintetében is. „Elvesztettük a szabadság mércéjét – írja Szolzsenyicin . – Nem volt mivel megállapítanunk, hol kezdődik és hol végződik a szabadság.”

Szolovkin 1939-ben hirdettek szabadságot: a tábort felszámolták, s indulók hangja mellett, ünnepélyesen mindenkit hajóra raktak. A munkaképesek rövidesen valamely másik munkatáborban tűntek el. Az öregeket és betegeket pedig a tengerbe szórták.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4321