KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Óceán hozott

Hirsch Tibor

 

Kiderül: többféleképpen is lehet japán filmet amerikaiba oltani. Hallgatag ninja hallgatag cowboyjal keresztezve: ez nyilván a kommersz megoldás, a Los Angelest Tokióval összegyúró, keleti-nyugati kultúrákat a lassú apokalipszis állapotában egyesítő Szárnyas fejvadász a félkommersz változat.

A húszas években játszódó Óceán hozott annyival érdekesebb, hogy régi amerikai filmet idéz – mindenekelőtt a két háború közti társadalmi filmet, a szegény, küszködő és vidéki Amerikát –, John Ford és Lewis Milestone klasszikus mozidarabjait, ezen kívül pedig a lassú és pontos japán melodrámát: szintén nagy rendezők nagy műveit juttatva eszünkbe. Szerény és becsületes film ez, akárcsak a benne szereplő japán lányok és asszonyok, akik hirdetés útján találnak maguknak férjet az USA ötvenedik államában, Hawaiion, mégpedig keményen dolgozó japán vendégmunkást. Ezeknek a férfiaknak azután boldog vagy boldogtalan, de mindenképpen némán szenvedő és hasonlóképpen keményen dolgozó hitestársaivá lesznek. Az ültetvény japán asszonyai egyébként, mintha csak a megfelelő nemzetkarakterológiai közhelyre emlékeztetnék a nézőt, maguk is újra és újra a „kemény munkáról” beszélnek. Hogy sokat dolgoznak, de ha kell, dolgoznak többet is. Mert dolgozni kell, hogy tehetős japánként hazatérhessenek, vagy hogy szegény amerikaiként maradhassanak. Dolgozni kell azért, hogy férjük szeresse és megtartsa őket, de azért is, hogy ha nem szeretik társukat, el tudjanak szakadni tőle. Akármit akarnak, azért sokéves keserves robottal kell fizetni, és ők el is fogadják ezt az árat, valamivel kevesebb alázattal és beletörődéssel, mintha a Kopár szigetben tennék ugyanezt, de jelentősen többel, mintha az Érik a gyümölcs történetébe keveredtek volna távol-keleti idénymunkásként. Ettől hibrid a hibrid. Amúgy nem vált a film kárára a japán–amerikai stílus- és tempókeveredés: a keleties alaposság, a hol néma, hol túlbeszélt jelenetek, magyarázattal nyomatékosított konfliktusok folyamatosan emlékeztetnek, melyik kultúrában is vagyunk. A színek, fények, totálok, a „western-horizont” viszont arra, hogy melyik országban.

Amerika e távoli szegletét egyébként még aligha láthatta európai néző ebből a nézőpontból. Aligha ismerhette bárki is azt a Hawaii-t, ahol a fűszoknyás, virágfüzéres lányok, szabadságos tengerészek világától elképzelhetetlenül távol, munkások és munkafelügyelők pergetik le a Válság és a New Deal hosszú és unalmas esztendeit, és ahol a japán robotosra féltékeny a megvett filippínó, a jenki tiszttartót irigyli a durva lelkű hollandus, és közülük egyikük sem tudja, legkevésbé sem értékeli, hogy átadva lelküket a Népek Kohójának, gyermekeikben majd valódi amerikaiakként születnek újjá, feltéve persze, ha nem térnek haza egy megtévesztő történelmi pillanatban, hogy meghaljanak a császárért, vagy ha Pearl Harbour után, mely hozzájuk oly közel van, nem internálják őket, mint diverzánsgyanús keleti csőcseléket.

A várni és kitartani tudó asszonyokról szóló mozidarab amúgy éppen ezt a történelmi léptéket sugallva hordoz optimista üzenetet. Merthogy, aki utódaiban túléli mindazt, amit a jövő tartogat, jó világot hagy örökül: hetven év elteltével a könnyek közt hajladozó munkásnő és a korbáccsal fenyegetőző hollandus bizonyosan kibékülnek: hiszen akár amerikai, akár hazatelepült gyermekeik ma a világ első, második, netán harmadik gazdasági hatalmának polgárai.

E végső tanulságban mintha mégis a fűszoknyás lányok mosolya bujkálna: a szerencsés halandó, akinek a század éppen Hawaii-on kezdődik, a happy end reményében érheti meg a végét. Kevesen vagyunk így.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1638