KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Rose Hill asszonya

Zalán Vince

 

Alain Tannernek nincs szerencséje a késekkel, a pisztolyokkal, a furkósbotokkal, s a vérrel. Korábbi nálunk is látható A fehér városban című, lélegzetelállítóan csendes filmjének nézői is zavartan fészkelődtek, amikor a befejező részben az agyafúrt váratlansággal hasba szúrt Bruno Ganz hosszasan tántorgott a lisszaboni lépcsőkön. Új filmje is – Rose Hill asszonya – véres záróakkordba torkollik, s mintegy ellentmondva az egész mű tónusának, erőszakosan kikényszerített jaj-kiáltásnak tetszik. Mintha a befejezéshez közeledve valamiféle furcsa pánik, de legalábbis önbizalomhiány lenne úrrá Tanneren, mintha úgy erezné, hogy a rá oly jellemző lírai passzázsoknak nincs kellő ereje, sugárzása. Ezért aztán megbicsaklik a stílus, kapkod, primer hatásokra törekszik.

Filmjében a távoli Rose Hill-ből a svájci Vaud kantonba érkező szelíd, fekete bőrű széplány sorsa a beilleszkedés drámája, még inkább talán a befogadásé. Valójában mindkettőé, együtt. Mert nem a téli táj, a havas lankák, a hideg szél az, ami elsősorban idegen az Indiai-óceán tájékáról elszármazott lány számára, bár ez is szokatlan (Tanner mesterien ért a lelkiállapotok természeti tájakkal történő megjelenítéséhez), hanem az emberek, a megváltoztathatatlan életritmusú parasztférj, aki őt egy ügynökség katalógusából (házasság céljából) kiválasztotta, a rendszerető (és féltékeny) anyósjelölt, aki számára az új jövevény szolgálólány lehet inkább, semmint új családtag. De mint kiderül egy őrült szerelem (egy környékbeli gyáros fiával) sem képes megváltoztatni a régi beidegződéseket és reflexeket. Csak a felszínen maradva: mondhatnánk, hogy Tanner céltáblája a svájciak idegen-gyűlölete, befogadás-képtelensége. De ez nincs így, vagy csak részben esik erről szó. Rose-Hill asszonya nem egy megszokott társadalomlélektani-kritikai film; valamiképp kevesebb is, több is annál: a rendező jó érzékkel és hivalkodás nélküli érzékenységgel rajzolja meg a szokásos befogadási alku csapdáját. Nevezetesen: minden befogadás szinte szükségszerűen torkollik erőszakba, ha a „tagságért” (lett légyen szó családról, nemzetről, társadalmi osztályról stb. ) a befogadónak le kell mondania személyiségéről. Még pedig azért – így Tanner – ez az alku nem természetes, hiába gyakorolják világszerte, és ki tudja már hány évtizede. Ilyenformán Rose Hill asszonya az egyéniség szelíd poémája is, azé az egyéniségé, amely a legkiszolgáltatottabb helyzetben is képes megőrizni önmagát; s amelyet mi mai nézők kevésbé ismerünk, mint a mindennapos erőszakot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/06 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4142