KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/augusztus
KRÓNIKA
• Grunwalsky Ferenc: Az ember, akinek a fotója megőrzi a filmeket
• MTFA kuratóriuma: A Magyar Történelmi Film Alapítvány pályázati eredményei
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: Három szputnyikok Elhallgatott fiatalok

• Forgách András: Stanley, a látnok Fény, zene
• N. N.: Stanley Kubrick filmjei
• Janisch Attila: A szellem színjátéka 2001. Űrodisszeia
• Csejdy András: Inába a bátorságot Burgess–Kubrick: Gépnarancs
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Végre: filmünnep! Cannes
• N. N.: Az 51. Cannes-i Filmfesztivál díjazottjai

• Csantavéri Júlia: Dühösen és szerelmesen Itália '68
• Gelencsér Gábor: Fekete és vörös A pacifista
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Pénz, egyenes adásban Gazdagok a tévében
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Mátyás király falvédõje Országalma
• Báron György: A harmadik nemzedék A szélhámos
• Győrffy Iván: Vadember kamerával Alain Fleischer filmjeiről
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Turisták
• Vidovszky György: Két apának mennyi a fele?
• Mátyás Péter: A kód neve: Merkúr
• Gyurkovics Tamás: Lény 2.
• Bori Erzsébet: Vízözön
• Harmat György: Hat nap, hét éjszaka
• Hungler Tímea: Paulie
• Tamás Amaryllis: Nyomás alatt
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Körzetszám: 007

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Férfias játszmák

Orosz tengeralattjárók a filmvásznon

Felfelé száll a buborék

Barotányi Zoltán

Az orosz tengeralattjárós filmeket többnyire amerikaiak forgatták, de azért így is tanulságosak, érdemes lemerülni értük a moziba.

 

A tengeralattjáró a modern haditechnika egyik rettegett, a 20. században kivételes karriert befutó vívmánya – közben persze ötletét és konstrukcióját tekintve tipikus 19. századi lelemény –, az óceánok farkasa, amitől egykor rettegett mindenki, aki háború idején a tengerre szállt. A néző is inkább az ellenségre asszociált róluk. A filmvászonról sokáig talán ezért is hiányoztak a vérbeli tengeralattjárós filmek, és persze aligha engedtek kamerát ilyen féltve őrzött csúcstechnológia közelébe. A 2. világháború után azért már megjelent a tengeralattjárós zsáner, ritka vendégként a háborús filmek között – megannyi vígjáték és a bosszúfilm után a német Wolfgang Petersen vitte tökélyre a búvárhajó kínálta kamaradrámát A tengeralattjáróban (Das Boot,1981), ahol a kalandfaktor maximalizálása mellett még az elemekkel és a túlerővel küszködő nagybetűs ellenség (azaz a náci hajó legénysége) iránt is képes volt empátiát kelteni. Ahogy a két világháborúban a német (majd a japán) tengeralattjáró volt az angolszász szövetségesek számára a rettegett ellenség, úgy a hidegháború idején már a szovjet (egy idő után mindközönségesen orosz) flotta büszkesége, a tengeralattjáró fegyvernem lett az. A soraiban megannyi atommeghajtású búvárhajóval, rajtuk gyilkos torpedókkal és (az alapos gyanú szerint sokszor nukleáris töltetű) rakétákkal. Nyilvánvaló, hogy a szovjet propaganda semmire sem volt annyira büszke, mint saját csúcsfegyverzetére - köztünk szólva ezen, meg az űrsikereken kívül másra nem is nagyon lehettek igazán büszkék a szovjet belvilágból. Ám sajnos ennél mindig erősebb volt a technológia eltitkolásának paranoid ösztöne, így azután a brezsnyevi ántivilágban hiába is vártunk volna egy bensőséges tengeralattjárós filmet a szovjet tengerészek vidám, ámde kalandokban gazdag életéről. Afféle egzotikumként már a hatvanas évek mozijában is felbukkannak szovjet tengeralattjárók az amerikai partoknál: Norman Jewison 1966-os Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok! (eredetileg It’s a Plot!) című komédiájában inkább csak afféle kedves idegenek az alkatrészt (tudják: hiánycikk!) zabráló szovjet tengerészek, de később nem maradtak el az ennél drámaibb tónusok sem. Ha valakinek egy szovjet tengeralattjárós filmet kell mondania, akkor még mindig a Vadászat a Vörös Októberre (The Hunt for Red October) című, már a hidegháború (meglehet, csupán időleges) lecsengése idején, a nyolcvanas évek végén forgatott és 1990 elején bemutatott kalandfilm fog az eszébe jutni. És nem is jogtalanul, hiszen itt már szinte minden későbbi téma és cselekményfordulat készen áll, ami a tengeralattjárós filmeket jellemzi. Innentől kezdve széthasad a homogén tömbként ábrázolt ellenség képe: lesznek közöttük jó oroszok és a Nyugat iránt ellenséges, elvakultan gyanakvó vagy éppen sajátjaik ellen forduló renegátok. Ez utóbbi persze csak akkor rossz, ha nem éppen a nagyobb jó, a világbéke, stb. érdekében árulják el saját országukat, mint a Sean Connery által játszott Ramius kapitány, aki ráadásul még a szovjet impériumon belül elnyomott kisebbségi litván is! A tengeralattjárós kalandfilmek mitizált, archetipikus orosz figurái (akiket szinte soha nem orosz színészek játszanak) majd odalenn, a rettenetes, ráadásul néha sugárzó acélmonstrum belsejében kerülnek szembe egymással, néha öldöklő küzdelem formájában. Szentek, hősök, balgák és démonok egyszerre lakói a végtelen nagy orosz léleknek és géniusznak (e bonyolult, ellentmondásoktól feszülő, egyszerre népi és birodalmi szubsztanciának) – legalábbis a filmekben is gyökeret verő, korántsem naiv, etnicista sztereotípiák szerint.

*

A tengeralattjárós filmek általában is, az orosz búvárhajós eposzok pedig konkrétan a helyszín és a körülmények adta kényszerből nyerik a feszültséget. A tengerészek alászállnak, bezárul mögöttük a zsilipnyílás, a fémszörny belsejébe zárt Jónásként lemerülnek a vízbe és onnantól se ki, se be – néhány drámai fordulat nyomán pedig már tényleg nincs és nem is lehet menekvés. Az óceán mélyén a búvárhajó nem éppen a kényelmüket szolgáló rideg páncélja veszi körül a legénységet, de jó esetben legalább elválasztja őket a dermesztően hideg tengervíztől. Bent pedig sorra megméretnek mindannyian hűségből, kitartásból, emberségből – és mily meglepetés, a legtöbb esetben kiderül, hogy nem holmi római jellemek, hanem esendő emberek szálltak a hajóra, s a kihívások némelyeket megedzenek, másokból pedig csak a karakterhibákat képesek előhozni. Ebből a szempontból mintaszerű alkotás a 2002-es Atomcsapda (K-19: The Widowmaker), ami igazi poszt-hidegháborús darab: adva van egy lelkiismeretes orosz tengeralattjáró-parancsnok (Vosztrikov kapitány – Harrison Ford), akinek idomtalan mennyiségű atomrakétát raktak a feneke alá, meg persze az energiát szolgáltató atomreaktort. És mit ad isten, a K-19-es épp az első útja (szép angol kifejezéssel: maiden voyage) kellős közepén, az Atlanti-óceánon robban le, ráadásul pont a reaktor hibásodik meg. Innen pedig kezdődhet a heroikus küzdelem a teljes katasztrófa elhárításáért és magától értetődik, hogy az amerikaiak által felkínált segítséget egy büszke szovjet tengerésztiszt nem fogadhatja el, így azután a legénység nagy része rá is megy az áldozatos dekontaminációra (a sugárzás gyilkos hatása azonnal és lassan pusztítva is végzi a dolgát). A Kathryn Bigelow rendezte film nagy előnye, hogy egészen hihető körülmények között (persze némi történeti pontatlanságokkal és kötelező anakronizmusokkal) rekonstruálja a tényleg megtörtént esetet: a szovjet K-19 nukleáris tengeralattjáró ugyanis a valóságban 1961 július 3-án szenvedett balesetet. A valós történet és a filmes poézis találkozása ez esetben teljes sikerrel zajlott le: az Atomcsapdát ugyanis bemutatták az akkor már putyini Oroszországban, sőt, a K-19 eredeti legénységének 52 túlélőjét repülővel vitték a szentpétervári premierre, ahol vastapssal fogadták a filmet (készítéséhez azért előzőleg kikérték többük véleményét) és különösen Harrison Ford értő alakítását. Már az akkori filmkritikusoknak (például Roger Ebert-nek) is feltűnt, hogy egy rendes tengeralattjárós film logikája a sakkjátszmát idézi, ahol egyre kevesebb a bábu és a meghúzható lépés. A magunk részéről annyit tehetnénk hozzá, hogy a legtöbb tengeralattjárós film felírható egy több ismeretlenes egyenletként, ahol rendre az a kérdés, mikor fogy el az oxigén, meddig bírják a víznyomást a hajó eresztékei és vajon az ellenség vagy saját társaik veszélyesebbek-e a túlélőkre nézve, amikor a part szakad. Meglepőnek tűnhet, de végül az orosz filmgyártás is felfedezte magáénak a tengeralattjárós kalandfilm zsánerét. A 72 méter (rendezte Vlagyimir Hotyinyenko, ahogy később a Putyin-kor számos történelmi kurzusmoziját is) voltaképpen bátor film, abban a tekintetben, hogy alig néhány évvel a Kurszk tengeralattjáró tragédiája után merte előszedni e témát. Ebből azonban már hiányzik mindenféle önkritikus tónus, habár nem maradnak el a tragikus felhangok: az orosz csúcstengeralattjáró itt is meghibásodik, pontosabban aknára fut, amiben sokan meghalnak, közöttük Janicsár kapitány, a parancsnok (nem viccelünk, így hívják), de végül a hajó orvosa kijut az egyetlen működő búvárfelszerelésben. A film egész tónusát valószínűtlenné teszik a filmzene megírására felkért, ám csúcsformájától már messze került Ennio Morricone melodramatikus, de leginkább elviselhetetlenül negédes melódiái.

A moziban is az emlékezetpolitikát építő orosz filmkészítők a későbbiekben már nem nagyon törekedtek arra, hogy a megannyi (tegyük hozzá: minden részletében feltáratlan) tragédia nyomán hozzányúljanak a tengeralattjárós témákhoz. Sebaj, akadtak bőven mások, persze az amerikai térfélen, akik időről időre felmelegítették a műfaj jól ismert fordulatait. Az 2013-as Fantom (Phantom – rendezte: Todd Robinson) például ismét a hidegháborúhoz nyúlik vissza, miközben lazán támaszkodik ugyan egy régi rejtélyre (1968-ban máig felderítetlen körülmények között eltűnt a szovjet K-129-es tengeralattjáró), de minden más teljesen fiktív benne. A filmben is a hatvanas évek végén jár az idő, amikor nagy és még nagyobb hatalmak már körkörös és nem is alaptalan gyanakvással méregették egymást. Márpedig a K-129 fedélzetén a legénység mellett vendégként feltűnik egy csapat renegát KGB-s ügynök (David Duchovny ármányos alakításában), akik titkos, korántsem hivatalos katonai akcióval ugrasztanák egymásnak a Szovjetunió kínai és amerikai ellenségeit, miközben egy titokzatos eszközzel kínai hajónak álcázzák állig felfegyverzett vízi járművüket. Nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk: a cselszövők nem járnak sikerrel, de ezt leszámítva elmarad az igazi happy end is: akit azok emléke kísért, akiket halálba küldött (mint az Ed Harris által megformált kapitányét), az úgysem nyer nyugalmat e világban. A film fontos tudományos tanulsága, hogy mindenképpen kerüljük el, hogy a sós víz találkozzon az akkumulátorokban használt kénsavval, mert a klórgáz felszabadulását aligha éli túl bárki is. Ez a filmes vonulat folytatódott azután 2018-ban A Hunter Killer küldetés (Hunter Killer – rendezte: Donovan Marsh) című filmben is, csakhogy itt a filmbéli oroszok már csak mellékszereplők – vagy puccsista renegátok, vagy kiszabadítandó áldozatok. A figyelem középpontjában már egyértelműen az amerikai tengeralattjáró legénysége áll, akiknek ki kell szabadítaniuk az elrabolt orosz elnököt és megakadályozni a világháborút. Ennyi bokros teendő közben igazán senki sem hányhatja a szemükre, hogy mintegy mellékesen és egymásra hányva, szinte követhetetlen zavarossággal vonultatják fel a tengeri háborús és pláne a tengeralattjárós filmek minden zsánerelemét – bár meg kell hagyni, a robbanások és csatajelenetek tényleg szépek. Ehhez képest sokkal decensebb kivitelű a Kevin Macdonald rendezte kalandfilm, a Fekete-tenger (Black Sea, 2014), amelyben orosz és nem orosz hőseink nem is katonai, hanem már rég kiszuperált, civil tengeralattjáróval merülnek le a tenger mélyére és cél sem a világbéke megmentése, hanem egyszerűnek tűnő kincsvadászat. Innentől kezdve a film egyszerre él a tengeralattjárós filmek logikai elemeivel és fordulataival, miközben érezhető, hogy a szereplők A félelem bérét illetve a Mackenna aranyát játsszák el speciálisan klausztrofób, víz alatti helyszíneken – Jude Law alakítása pedig elviszi a filmet.

A legfrissebb orosz tengeralattjárós témájú film, a francia-belga-norvég Kurszk alapvetően különbözik valamennyi elődjétől abban, hogy a közelmúlt egyik legnagyobb tragédiáját, az Oscar-osztályú (igen ilyen is van…) Kurszk K-141 atommeghajtású tengeralattjárónak és legénységének 2000 augusztusában bekövetkezett pusztulását, a végzetes balesetek sorozatát és az elrontott mentési kísérletek történetét dolgozza fel. Leginkább a rekonstrukció, meg némi dramatizálás módszerével – csupán annyi fiktív cselekményszállal, amennyit a zsáner feltétlenül megkövetel. Jellemző, hogy a filmet nemzetközi alkotói stáb készítette orosz közreműködés, sőt mindenféle segítség nélkül: a helyszínen nem is filmezhettek (ezt az orosz védelmi minisztérium nem engedélyezte), így azután Franciaországban, Belgiumban és a Norvégiában forgatták le a mozit. Kíváncsi is lennék pontosan hol találtak a legszebb szocialista időket idézően ronda, habár festői környezetbe helyezett lakótelepet, ahol a filmbéli haditengerész-családok élnek (gyanúm szerint ez utóbbi országban).

Hosszú expozíció után (házasodik a legénység egyik tagja, közben rögzülhet bennünk, hogy minden tengerész a parton hagyja szeretteit) a Kurszk elindul utolsó végzetes útjára a flottakikötőből. Egy tengeri hadgyakorlat kellős közepén, amikor éppen a Kola-félszigettől északra, a Barents-tengeren haladnak, besül egy torpedó, majd az ezt követő robbanások megsemmisítik a tengeralattjáró nagy részét és a maroknyi túlélőt egyre kisebb rekeszekbe kényszerítik. S miközben a mélyben ragadva, a megállíthatatlanul emelkedő jéghideg tengervízben dideregve sem vesztik el jó kedélyüket, lélekjelenlétüket, higgadtságukat is csak nagy néha. Hiába üldözi őket a balszerencse, klasszikus, szinte tankönyvi heroizmussal, bajtársaik mellett töretlenül kitartva küzdenek szó szerint mindhalálig. A film meggyőzően mutatja be, miért vallott kudarcot minden orosz mentési kísérlet. Leginkább persze a sírni valóan gyenge minőségű mentőhajók és a jobb felszerelések elkótyavetyélése miatt – közben a flotta vezetése merő nagyhatalmi gőgből hagyta, hogy inkább elpusztuljanak a túlélők, mintsem elfogadják a britek segítségét (pedig Colin Firth-nél senki sem tudja önzetlenebbül rájuk testálni a világ legjobb mentőhajóját). A valóságot leginkább a film talán legdrámaibb jelenetében fordították ki sarkából a filmkészítők (élükön a dán Thomas Vinterberg, egykor a Dogma 95 csoporthoz tartozó rendező). Itt ugyanis a feldühödött és a kétségbeeséstől szinte eszüket vesztő asszonyok (élükön a tényleg terhesen forgató és remek alakítást nyújtó Léa Seydoux) a flottaparancsnoknak támadnak neki (Max von Sydow sokadik kőszívű szerepe), pedig a valóságban jogos indulataik célpontja Vlagyimir Putyin, az akkor frissen megválasztott orosz elnök volt, akinek súlyos PR-katasztrófát jelentett a tragédia. Azt a valódi felvételt sohasem láthatták az orosz tévénézők, de a világháló jóvoltából ma is megtalálható a videomegosztókon. Az idők változását jelzi, hogy a filmben is felidézett, az elnök elleni indulatkitörést immár aligha engedhetné magának bármely orosz feleség, vagy édesanya. És persze az sem elhanyagolható szempont, hogy Putyint nem véletlenül, vagy éppen művészi okokból vágták ki a filmből, hanem mert féltek az orosz hackerek bosszújától. Vinterberg filmje szinte elégikusan szép. miközben tökéletesen fel is mondja a korábbi tengeralattjáró-filmek leckéjét: a tanulság, hogy sosem szabad hagyni, hogy egyszerre fogyjon el az oxigén, borítson el a betörő tengervíz és hagyjon cserben saját országod. Ha belegondolunk, e háromból akár egy-kettő hiánya is végzetes lehet.

 

KURSZK (Kursk) – francia-belga-norvég, 2018. Rendezte: Thomas Vinterberg. Írta: Robert Moore könyve alapján Robert Rodat. Kép: Anthony Dod Mantle. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Matthias Schoenaerts (Averin), Léa Seydoux (Tanya), Colin Firth (Russel), Martin Brambach (Shirokov). Gyártó: Europa Corp / VIA EST. Forgalmazó: Big Bang Media. Szinkronizált. 117 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/03 30-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13997