KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/április
KRÓNIKA
• N. N.: Carlo Ludovico Bragaglia (1894–1998)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: A finnugor kapcsolat Játékfilmek
• N. N.: A 29. Magyar Filmszemle díjai
• Balassa Péter: Minden látszat ellenére Szenvedély
• Kovács András Bálint: A domináns férfi alkonya A postás mindig kétszer csenget
• Schubert Gusztáv: Dupla vagy szimpla? Presszó
• Simó György: Kis tétek, nagy dolgok Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Kisjátékfilmek
• Szőnyei Tamás: Tévéisten lába A televíziók és a mozgóképgyártás
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hiányzol, Mrs. Nugent! Berlin
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Győz a Posta! A jövő hirnöke
• Kömlődi Ferenc: A digitálbohóc R. U. Sirius
• Nyírő András: Arcimboldo-megabyte Silvers mozaikok
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Én, Glauziusz Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
• Takács Ferenc: Önarckép, brit színekben

• Bori Erzsébet: Le a gravitációval! Maya Deren mozgóképei
• N. N.: Shirley Clarke filmjei
• Antal István: Nincs kapcsolat Shirley Clarke
FILMZENE
• Fáy Miklós: Egy film két zenéje A játékos
• Hideg János: Lányerő Spice World
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Világegyetem, Kaucsuksarok Playtime
• Dániel Ferenc: Ázsia, gyorsbüfé A folyó
• Turcsányi Sándor: Kelet-magyar szoljanka A rózsa vére
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A vasálarcos
• Hegyi Gyula: Copland
• Takács Ferenc: Vörös sarok
• Hungler Tímea: G. I. Jane
• Csordás Lajos: A bunyós
• Békés Pál: A hazug
• Ardai Zoltán: Különösen veszélyes
• Bori Erzsébet: Letaszítva
• Tamás Amaryllis: Három a nagylány
• Turcsányi Sándor: Anasztázia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Az emberi test és az anatómia

A Szentágothai-show

Honárkay Róbert

 

Belépett a Professzor. A hallgatók felálltak, közöttük én is... 34 évvel ezelőtt. És most Szentágothai professzort hallgatom, a Tv képernyőjén beszél. A padok ismerősek, a szorgoskodó fehér köpenyek is, a csontváz is, és néhány színes ábra.

Mottó: „...az embernél nincs csodálatosabb.” Akkoriban úgy gondoltam, nincs komplikáltabb. A professzorom rábökött egy aprócska csontkampóra: „hamulus ossis hamati” – ez az anatómia. Kétéves küszködés az emberi testen, féreg módra, milliméterről milliméterre keresztülrágódni, és minden zugot, szegletet deáknyelvezeten emlékezetbe vésni... csodálatos túl lenni rajta.

Elnézem Szentágothai professzort. A nagy magyar orvos előadók sorából való. Beszéde ízes, akár a közkedvelt Buga doktoré. Minden sejtje egy nagy igyekezet a bennük felhalmozottakat továbbadni, közkinccsé tenni. Szeme, ha kell, érzékszervet játszik, egész testével ábrázol egy ízületet. És nyomában a technika. Egész arzenál. Mutatvány, amit végez, a szónak szorosabb és tágabb értelmében. Eszközgazdagságában és rámenősségében szinte letaglózó.

A „show” kétes értékű műfaja a színházból és a filmből, de elsősorban a televízióból nőtt ki. Afféle „mindent bele!”, lerohanni a nézőt, szusszanni se hagyni. S az csak telítődik, telítődik, sodródik, sodródik, míg a kép kialszik.

„Szentágothai-show” – mondani szentségtörés lenne, mert e kifejezés tingli-tangli műsorokra foglalt. Pedig az övé igazi, magasrendű „show” – mutatás – mutogatás: „Ecce homo.” íme, az ember.

E cél szolgálatában „mindent belead”. Minden gépet bekapcsol, elektronmikroszkóptól a moziig mindent. Varázspálcája a színes ábrákról elboncolt szövetekhez ugrik, s máris kigyullad a laterna magica, mozog a film, és mozognak a sejtek.

Lehozza nekünk a csillagokat az égről, ha szükségét érzi, hogy a mikrokozmosz parány világából galaktikus óriásokra mutogasson. Ö az anatómiát nemcsak holt anyagon tanítja, hanem élőkön is. Az egyensúlyi szerv ott fekszik előttünk megkövülten, ő szeleteli, de máris ugrál, egyensúlyoz valaki a filmen – ez az egyensúlyi szerv! Hiszen az anyag és a mozgás, működés – elválaszthatatlan.

Harmincnégy évvel ezelőtt nekünk, hallgatóknak, magunknak kellett mozgásba hozni az anyagot. Nemcsak, mert szegények voltunk. Könyvünk sem volt, sokszorosított jegyzetből tanultunk. Az atlaszt a jószívű doktor bácsimtól kölcsönöztem. Sok hallgató, kevés boncolás, így hát boldog voltam, ha a rosszul stencilezett sorokat ábrákba fektethettem, s így többé-kevésbé elképzelhettem. Igen, fantázia kellett ahhoz, hogy a szerv összeálljon. Kezünkben ábrákkal, a csontokról, szövetekről próbálgattuk eljátszani az emberi testet, micsoda patomim! Sikerült is, nem is. Az anatómiai szigorlaton csecsemőtestet kellett boncolnom. Nem sok gyakorlatom volt, ezerötszázán voltunk hallgatók, s csecsemőt egyáltalán nem boncoltam. Így hát izgatottan, szertelenül vagdalkoztam. És amikor a professzor megtekintette a csatateret, horgas csipeszével undorral ragadott meg egy mócsingot. „Mi ez?” – kérdezte. Én zavartan annak az idegnek nevét hebegtem, mely az atlaszban sárgán errefelé kanyargott. Mire a professzor: „Csak azt hiszi! Én sem tudom, mi ez!” – és ezzel megbuktam a szigorlat boncolási részéből.

Igen, azt hittem... mennyi mindenről azt hittem! Azóta is korrigálom e „privát orvostudományt”.

Nemcsak az anatómiában, egyébként is, ha valamit akartunk, meg kellett teremteni. Gyermekkoromban csináltam játékot, és játszottam. Aztán csináltam anatómiát is, saját testemre szabottat. Ebben a „csináltam”-ban volt valami jó is.

Ezért most zavarban vagyok Szentágothai professzor előtt. Nem tudom, mennyire irigyeljem a ma és főleg a holnap hallgatóját. Belé már nem tölcsérrel töltik majd a tudást, hanem magasnyomású és -feszültségű apparátussal. Ma még audiovizuális az agymosás, holnap már a többi érzékszervet se hagyják békén. Totális tanulás lesz ez, kérem. Akik jártak intenzív nyelvtanfolyamra, belekóstolhattak.

Mi még nomád tanulók voltunk. A jövő a profiké. Hisz maga az oktatás, a tanulás is önálló tudomány már, információelmélet, kibernetika, szociálpszichológia és egyéb. Minden emberi mozdulat, minden hangsúly jelentéshordozó.

Mégis szeretném, ha úgy tanították volna nekem az anatómiát, mint Szentágothai professzor a televízióban. Mennyivel többet tudnék, mennyivel plasztikusabb szemlélettel! Mennyivel tovább juthattam volna!

Nos, itt a punctum saliens: vajon teletömve úgy ugrik-e az ember, mint sóvárogva, keresgélve?! E kérdés nyugtalaníthat a televízióval és általában mindennel jóllakott fiatalságunk láttán. Én mégis irigylem a holnap hallgatóját.

Egykori professzorom rábökött a kis csontocskára: „hamulus ossis hamati” – ez az anatómia. Szentágothai professzor pedig rámutat a kagyló héjára – ebből lesz a csontváz. Megfordult bennem e gondolat akkor régen? Nem emlékszem. Pedig kész regény az a „hogyan lesz a kagylóhéjból csípőcsont”.

Kissé elkéstem ezzel. Hálás vagyok, és hálásak lehetnek a tévénézők is Szentágothai professzornak. Előadássorozatával ő is bizonyította, hogy a legszárazabb anyag is izgalmas életre kelthető. Hiszen nincs is unalmas téma, csak unalmas előadó. Mert „nincs az embernél csodálatosabb”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8097