KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/március
• Schubert Gusztáv: Az őrület angyala Pszichomozi
• Stark András: Persona, fehér köpenyben Pszichiáterek tükre
• N. N.: Pszichomozi
• Turcsányi Sándor: Valami menthető Újabb cseh filmek
• Bori Erzsébet: Merülési mélység Doc’Est ’97
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Szűk terekben Beszélgetés Sas Tamással

• Forgách András: A véres clown Mifune Toshiro
• N. N.: Kuroszava és Mifune közös filmjei
• Fáy Miklós: Kilencvenhárom zene Takemitsu Toru
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Életünk ROM-jai Nirvána

• Földényi F. László: Egy „sikertelen ember” mozija Musil és a film
• Ardai Zoltán: Törless ’66 K. u. K. állomás
KÖNYV
• Reményi József Tamás: Öntőműhely Tarkovszkij-monográfia
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Példáért szomszédba Thesszaloniki
TELEVÍZÓ
• Lipp Tamás: Vasárnapi nép Márciusi cselekedetek
• Muhi Klára: Háziverseny Filmkínálat a képernyőn
KRITIKA
• Fáber András: Szent Kristóf angolul tanul A Rémkirály
• Tóth András György: Mózes és az indiánok Beszélgetés Michel Tournier-val
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Comic Strip – Képtelen képregény
• Hirsch Tibor: Csillagot az égből
• Takács Ferenc: Amistad
• Schubert Gusztáv: Játsz/ma
• Hungler Tímea: Fogadatlan prókátor
• Barotányi Zoltán: Robinson Crusoe
• Schubert Gusztáv: Szerelemben, háborúban
• Kis Anna: Szép remények
• Békés Pál: Lesz ez még így se!
• Harmat György: A boldogító nem
• Takács Ferenc: Hőhullám
• Tamás Amaryllis: Mint a királyok!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Kínai védelem

Öregember, megnyesett szárnyakkal

Schubert Gusztáv

A Gulagból csak Abszurdisztánba lehet hazatérni. ‘62 nyara: egy sosemvolt ember leszáll a bukaresti vonatról.

 

Egyre gyakoribb eset, hogy magyar filmrendező színházban is kipróbálja tehetségét, elég Kamondi Zoltán vagy Szász János színpadi rendezéseire gondolni, ellenkezőjére a játékfilmgyártás ínséges állapota miatt ritkán van példa (ilyen kivétel a filmhez a színházból érkező és oda vissza-visszatérő Gothár Péter), pedig látásmódok, gondolatok cseréjére, a társművészetek ihletére nagyon is rászorulna a belterjes mozgóképes szakma. Magában is pozitívum tehát, hogy Tompa Gábor személyében egy céhen kívüli tálentum, a kortárs erdélyi magyar színjátszás rebellis rendezőegyénisége filmesként is bemutatkozhatott.

Nem hiszem, hogy rajta múlott, a találkozás végül is nem váltott valóra annyit, amennyit ígért: mifelénk a film manapság sokkal inkább a menedzselés művészete, semmint a teremtő képzeleté. A Kínai védelem elkésett film. Elkésett, mert túl sokat állt sorsa jobbra fordulására várva, Csiki László erdélyi novellista már évekkel ezelőtt megírta a forgatókönyvet és a filmnovellát. De elkésett maga a történet is, a szocialista abszurd inkább szorongó, mint diadalmasan gyilkos szatírája. Ebből a históriából a diktatúra idején kellett volna filmet csinálni. Méghozzá erdélyi magyar filmet. Ha ugyan lehetett volna, de hát a nyílt rendszerkritikának még a gondolata sem kísérthetett meg senkit, magát Tompa Gábort sem, aki pedig a nyolcvanas évek közepén-végén – nem kis áldozatot hozva - szellemiségében rokon műveket (Mrožek Tangóját, Kao Hszing-csientől A buszmegállót) tudott a kolozsvári színpadra odaharcolni.

A különös történet 1962-ben játszódik, valahol Erdély és Moldva határán, még Gheorghe Gheorgiu-Dej elvtárs országlása idején. Ki emlékszik már rá, magam is csak azért, mert temetése napján fülszaggató fájdalommal hazaküldtek az iskolából. Kilencéves korban az ember még tudja, hogy minden mindennel összefügg, a gyorgyudézs a mumpsszal, a tévé előtt gyötrődve (egyenes adásban közvetítették, amint a katafalk végigporoszkált Bukaresten) nem volt kétségem afelől, nagy bűnös távozik. A Kínai védelemmel engem már meglepni nem lehet. De megerősíteni igen: hátborzongató operett-országban járunk, ahol 1962-ben még 1952-t írnak, 56-nak nyoma sincs, nem is lesz majd harminc évig, ahol segédszínészek játsszák azt a pár hitvány szerepet, ami még a színpad szétverése után megmaradt, a járási párttitkárt, a szekust, a rendőrt, az állomásfőnököt. Megállt az ész, a csinovnyikok éberen őrzik álmát. Hitetlenkedve dörzsölik a szemüket, amikor egyszer csak dolguk akad: a porfészek állomásán leszáll a vonatról egy toprongyos öregember, övig érő szakállal, beesett arccal, egy köteg dollárral és Peking-Bukarest szabadjeggyel. Mondván, a kínaiak küldték. Jöhetett volna a Marsról is, akkor sem okoz nagyobb zavart. Jobb is lenne, ha onnan jönne, ha kerek magyarázat nélkül búcsúznánk tőle a történet végén. Sajnos idővel mindenre akad megfejtés: egykor magyar tiszt volt, orosz fogságba esett, Szibériában senyvedett hosszú évekig, míg a határon átcsapó kínaiak fel nem szabadították, s haza nem küldték, hogy gyalázatos állapotát közszemlére téve bizonyítsa a szovjet elvtársak galádságát. Ilyesmi ugyan sohasem történt (a testvérharcnak, áskálódásnak számtalan frappánsabb módja akadt), de megeshetett volna. Az abszurd helyén egy nehezen hihető politikai szabotázs története körvonalazódik: igazuk van az elvtársaknak, ha védekeznek. Garcia Marquez novellája az Öregúr – hatalmas szárnyakkal lehet segítségünkre, hogy megértsük, mi hibádzik ebből az erdélyi ikertörténetből. Ott angyalt sodor a hurrikán egy isten háta mögötti kolumbiai faluba, csoda történik, de a csodára éhes falusiak mégsem tudnak vele mit kezdeni, kényelmetlen, felfoghatatlan, átélhetetlen, az öregember tetves, tolla vesztett szárnyakkal ott senyved hát évekig a tyúkól mélyén, mígnem aztán – mindenki megkönnyebbülésére – erőre kapva elrepül. Valami ilyesmi történik, történhetne itt is, ha az író és a rendező megtalálta volna a rendszerhez illő szimbólumot. De kit is? A kommunizmus kísértetét? A szabadság, testvériség, egyenlőség géniuszát? Mikor ez utóbbi egy Marseillaise-t harsogó szárnyas bohóc mellékalakjában (mintegy a „kínai” érthetőbb hasonmásaként) megjelenik, erőltetettnek hat. Talán az Álombrigád jelenete kívánkozna ide: az éber portás a gyárkapun kilépő Lenin táskájába is belekukkant. De az is csak ironikus geg: az Álombrigádnak a proletár az igazi megcsúfolt angyala. Akkor átrepült a mozitermen, most csak távoli szárnysuhogását halljuk.

Marad a magántörténelem: egy sokfele bolygott, meggyötört férfi históriája, aki minden emlékét felélte mire megszabadult, akinek palotáját az otromba kérők telihugyozták, aki egy valódi világból indult és egy bűzlő operettbe ért haza. Erre a férfisorsra kíváncsi volnék, kár, hogy a szatíra és a szőrcsuha eltakarja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/05 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4461