KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/február
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Mamcserov Frigyes Mici néni kihúnyó életei
• (X) : Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
MÉDIA
• Hirsch Tibor: Máltai hypertext Mozi, multimédia, nulla év

• Forgách András: Lutri A játékos
• Tamás Amaryllis: A játék szabadsága Beszélgetés Makk Károllyal
• Dániel Ferenc: Miskinek és Sztavroginok Dosztojevszkij-vázlatok
• N. N.: Dosztojevszkij-adaptációk
• Mihancsik Zsófia: Kereszt-kérdés Beszélgetés Jelenits István teológussal
• Donáth László: Hol a te diadalod? Jeruzsálem
• Bikácsy Gergely: Isten mozigépészei Az olasz film emberhalászai
MAGYAR MŰHELY
• Bakács Tibor Settenkedő: Komolyan veszem az ötperceket Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel

• Schubert Gusztáv: Bebel nője Kádár-kori szerelmek
• Fáy Miklós: Lovaglózene és dodekafónia
FESZTIVÁL
• Forgács Iván: Elátkozottak Kijev
TELEVÍZÓ
• Dessewffy Tibor: A kezdet vége Közszolgálat és kereskedelem
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Egy másik évezred
KRITIKA
• Bán Zoltán András: Ködképek Derengő
• Schubert Gusztáv: Lapospart Zimmer Feri
• Békés Pál: A kergetőzés joga A miniszter félrelép
• Reményi József Tamás: Az osztrák beteg Hét év Tibetben
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Az ikrek visszavágnak
• Ardai Zoltán: Holdfényszelence
• Békés Pál: Az Esőcsináló
• Békés Pál: A sakál
• Hungler Tímea: Az ördög ügyvédje
• Kömlődi Ferenc: Alien 4
• Tamás Amaryllis: Flubber – A szórakozott professzor
• Turcsányi Sándor: Titanic
• Turcsányi Sándor: Tudom, mit tettél tavaly nyáron
• Glauziusz Tamás: A jaguár

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szomszéd szeretők

Truffaut, húsz év múltán

Bikácsy Gergely

 

Két évtizeddel a Bársonyos bőr után készült Truffaut huszadik filmje (a rövid Kamaszokat, s a Húszévesek szerelmének epizódját nem is számolva). Azóta bemutatták már a huszonegyediket (Végre vasárnap!). Húsz éve vezeti saját gyártó vállalatát, s mint mondta, már csak a dolgozók miatt sem teheti meg, hogy ne rendezzen minden évben filmet. „Le patron du cinéma français” – a francia film gazdája, írják róla egy ideje. Truffaut a zeniten. A Bársonyos bőrt, melyben egy negyven év körüli beérkezett polgár-irodalmár végzetesen beleszeret egy fiatal nőbe, s ezért felesége agyonlövi, megrökönyödve fogadta az új hullám lázában égő kritika. „Pontosan olyan filmet készített, mint az úgy megvetett papa mozijának konzervatív rendezői” – hangzott az elmarasztalás. Truffaut aztán ment tovább a maga útján: új hulláin azóta már rég nincsen, a régi Truffaut sincs, csak a felnőtt-Truffaut, a gazda-Truffaut van.

Mi itthon valamiképpen saját nosztalgiáinkhoz ragaszkodunk. Így volt máskor is. Történt bármi a világban és a filmművészetben, nekünk a francia film még évtizedekkel később is a Ködös utak és a Szerelmek városa maradt. Aztán végre megismertük az új hullám néhány darabját, Godard-t, Truffaut-t, Chabrolt, s történjen azóta bármi, e hármas alkotói járhatják évtizedek óta saját, indulásuktól és egymástól olyannyira eltérő útjukat, mi ugyanúgy szeretnénk őket látni, mint akkor.

Nosztalgiákkal lehetetlen megküzdeni. Talán nem is szabad. „Találkozás egy fiatalemberrel?” – ha egy filmmúzeumi vetítésen szembekerülünk a Jules és Jimmel, inkább önmagunknak, mint a rendezőnek címezzük keserű vádjainkat, úgy igazságos.

Miként a Bársonyos bőr, a Szomszéd szeretők is szerelmi gyilkossággal végződik. Igazi, tankönybe illő melodráma ez a film. Egykori szeretők véletlen találkozása, ájulás a csók után, kandallóba dobott s elhamvadó régi fényképek, titkos találkák. Botrány a kertben, a hősnő idegösszeomlása. Elegáns szanatórium, megértő férj. De az asszony nem tud szakítani szerelmével, s együtt sem élhetnek. Az utolsó, titkos, éjszakai találkán egy üres házban táskájából kis revolvert húz elő...

Aki minderre elborzad vagy gúnyosan kacagni kezd, annak feltétlenül meg kell néznie a filmet. Olyan vállalt melodrámát láthat, melyben az ízlés vizsgázik kitűnően, melyben a filmi tehetség méretik meg, mely igazolja, hogy bármilyen téma, bármilyen „műfaj” alkalmas jó mű létrehozására. Truffaut bravúros könnyedséggel labdázik a melodráma giccsbe húzó ólomlabdáival. Először is kitűnően ért a filmi meséléshez. Természetessé, magától értetődővé teszi saját történetének fordulatait. Kitűnőek a dialógusok, mértani pontossággal, vegyészi kiszámítottsággal adagolja az úgynevezett „hatáselemeket”, készíti elő a csattanókat, a befejezést. Persze a kiszámítottság nemigen vehető észre közben: leköt a meseszövés, a jelenetek frissek, elvarázsol a színészi játék. Hol vannak már a botladozó kamaszok Truffaut mozivásznán? Nem a mókásan-kedvesen ügyefogyott Jean-Pierre Léaud, hanem a kedvesen-súlyosan felnőtt Depardieu játssza a férfit, s egy új színésznő, a dél-francia Fanny Ardant a nőt, Mathilde-ot. (Mathilde: Stendhal legnagyobb szerelmét hívták így, az is lehet, hogy a klasszikusokat oly gyermekien tisztelő Truffaut még erre is gondolt... )

Truffaut mesél tehát, bemutatva, hogyan kell a közhelyek örök igazságait először hallottként-látottként vászonra vinni, hogyan lehet régi giccsből színvonalas, kulturált „újromantikát” csinálni. Melodrámát, amely nélkül – vagy amelynek legalábbis az elemei nélkül – sohasem létezett szerelmi történet. Gondoljunk bele: kell ahhoz valamiféle magabiztos szakmai tudás, hogy a film végén a narrátor-szereplő (idősebb hölgy, aki fiatal korában maga is szörnyű szerelmi tragédiát élt át) egyenesen belemondja a kamerába a tanulságot: „sírfeliratuk csak annyi legyen: se veled, se nélküled...” S a néző mit tehet: igazi, átélt bánattal és szeretettel bólogat. (Aki mégis röhög, annak még sok minden hátra van az életben: nem biztatom.)

Magam viszont fennszóval bevallom: megnyert ez a film, mint ahogy a minálunk inkább fanyalgást kiváltott Az utolsó metró is. A francia film gazdája, mint általában a „gazdák”, nemigen lehet magányos, komor zseni, mint volt Tati vagy ma Bresson. S akkor mégis jó, ha Truffaut az, s nem más. Mondom, a filmjeivel semmi bajom, szívesen tapsolok nekik. Kicsit talán csak a franciák szűnni nem akaró nyájas ünneplése és tapsa zavar. Hogy se kortárs-rendezők, se kezdő ifjak nem tagadják meg, hogy csak az egykori jóbarát, az elvadult, megkeseredett és zseni-gyanús Godard gyűlöli. Dehát ez már nem ide tartozik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6349