FesztiválBIDFKontinenseken átívelő vizuális utazások / A világ szemeSághy Miklós
Nézz szembe a
szüleiddel, a sztereotípiákkal, az elnyomással…! A BIDF minden szekciója az
önismeret magasiskolája.
A második alkalommal
megrendezett Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) csupán az
emberélethez mérten tűnik fiatalnak, a filmes felhozatal magas minősége és a
szervezés professzionizmusa nagykorú rendezvényről tanúskodik. Gyerekesen
kedves humort csupán a fesztivál-szpotban és az erre alapozó logóban lehet
felismerni, mely párhuzamot állít fel az Oscar-díj aranyszobra és egy ásóra
támaszkodó bácsika közt. Az analógia persze nem feszültségmentes, hisz amíg az
amerikai filmakadémia díja a csillogó sikert jelképezi, addig a BIDF földművese
a mindennapok realitását testesíti meg, aki szerszámjával éppen a rögvalóságot
forgatja meg.
A Nézz szembe a szüleiddel! szekcióban három film is a cigányság
integrációjának problémakörére fókuszált. A kategória-győztes román Toto és nővérei (Alexander Nanau) a tízéves
címszereplő és testvéreinek
mindennapjaiba nyújt megrázó betekintést. Míg anyjuk kábítószer kereskedelemért
börtönben ül, lepukkant lakótelepi lakásukat ellepik a gondviselőjükül kijelölt
nagybácsi heroinista barátai. Ebben a környezetben kellene Totóéknak leckét
írni, pihenni, otthon érezni magukat. Megindítóak azok a képsorok, melyek a
kanapén, egy foltos pokróc alatt aludni próbáló kisfiút mutatják, miközben
körülötte éppen belövik magukat a szokásos esti vendégek. Ráadásul a nagyobbik nővér
maga is drogfüggővé és terjesztővé válik, akárcsak az anyjuk, s végül a
szemétdombbá züllött lakás egyik mocskos matracán látjuk teljesen átadva magát
a pusztító „környezeti hatásoknak”. A két kisebbik testvér azonban elkerül egy
árvaházba, ahol lehetőségük nyílik a változásra. A jobb élet reményét persze
nem adják ingyen. A gyerekeknek a saját édesanyjukkal, múltjukkal kell szembe
fordulniuk, hogy egészségesebb, tisztább, inspirálóbb környezetben élhessenek.
A francia Spartacus és Cassandra (Ioanis Nuguet)
nagyon hasonló élethelyzetbe enged bepillantást. A címszereplő román testvérpárnak,
akik alig múltak tíz évesek, választaniuk kell, hogy koldus szüleikkel élnek hajléktalanként
Párizs külvárosában, vagy elhagyva őket egy trapéz-artistához csatlakoznak, aki
gondoskodik róluk, s a jobb élet lehetőségét kínálja számukra. Jóllehet végül
az utóbbit választják, ám a film nagyon érzékletesen és már-már zavarba ejtő
intimitással mutatja be, hogy milyen szörnyen nehéz is a gyerekeknek elszakadni
a hajléktalan lét egyre mélyebb bugyraiba süppedő szüleiktől, akik érzelmileg folyamatosan
zsarolják őket. A vetítés után jelen volt Spartacus, aki a forgatás óta eltelt
közel hat évben láthatóan magabiztos, jó kedélyű fiatalemberré növekedett. Egy
dokumentumfilm főhősével találkozni, bizonyos értelemben – s kissé bizarr módon
– a film folytatásaként is értelmezhető. Spartacus a közönségtalálkozón valóban
mesélt a közelmúltjáról, melynek pozitív eseményei utólag is a filmbeli nehéz
döntés helyességét igazolták.
Az Eltemetett levelekben (Tomaš Kudrna) idősödő roma emberek vallanak arról, miképpen élték meg
az ötvenes évek Csehszlovákiájában, hogy szüleiktől elszakadva, időnként
elszakítva, egy bentlakásos iskolában kellett élniük. Összhangban az említett
filmek főhőseivel, ők is arról számolnak be, drámai kilépésük a családi
közegből tette lehetővé, hogy megszabaduljanak a szegénység és a társadalmi szegregáció
súlyos örökségétől.
A Nézz szembe az elnyomással! szekcióban több izgalmas, afrikai
témájú alkotás is szerepelt. A közönségdíjas Mi, demokraták (Camilla Nielsson), mely lényegében politikai
thrillerként is nézhető, a zimbabwei alkotmány születésének három éves
processzusát követi nyomon. Látszólag példaértékűen zajlik minden. A lakossági
fórumoktól indulva az egyre szűkebb egyeztetési tárgyalások felé halad a
törvényszöveg kidolgozása. A filmes stáb a folyamat két fő irányítójának, egy
ellenzéki és egy kormánypárti politikusnak a mindennapjaiba enged betekintést.
Látjuk reményeiket, összeomlásaikat, mesterkedéseiket, megindultságukat és így
tovább. Érzékeny portré rajzolódik ki két nagyformátumú politikusról, akik
képesek az ország érdekében túllépni pártállásukon, és ha kell, konstruktívan
együttműködni. Áldozatos munkájuk eredményeképpen meg is születik az új, konszenzusos
alkotmány. Éppen úgy, mintha, teszem azt, Dániában történt volna mindez. Ám
végül mégsem lépnek életbe az új törvények, mert Mugabe elnöknek ez nem áll
érdekében, így a hosszú demokratikus együttműködés eredményét a diktatórikus
rendszer önkénye egy pillanat alatt semmissé teszi.
A szekció fődíjas angol Virunga (Orlando von Einsiedel) a Mi, demokratákhoz hasonlóan néhány jó
szándékú ember küzdelmét mutatja a kaotikus és végtelenül korrupt afrikai
viszonyokkal szemben. A történet
helyszíne Kelet-Kongó, ahol a világ egyik legszebb nemzeti parkja, a Virunga
található. Ennek kivételes növény és állatvilágát védi maroknyi elszánt parkőr
részben a lázadók csoportjaitól, részben a multinacionális cégektől, melyek a
terület értékes nyersanyagainak lerablásában érdekeltek. A film vizuális
szövete nagyon sokrétű. A mesterien komponált kézi kamerás jelenetek mellett
láthatunk kaotikus háborús eseményeket, melyek a filmes stábot is veszélybe
sodorják, vagy az angol olajtársaság helyi képviselőjét leleplező titkos
felvételeket, és nem utolsó sorban gyönyörű és lenyűgöző képsorokat a nemzeti
parkról. A természet szépségének hangsúlyozása még sötétebbnek és gonoszabbnak
mutatja mindazokat a mesterkedéseket, melyek végül a park állat és
növényvilágának – és közvetve az emberi közösség – romlását idézik elő.
A Nézz szembe a sztereotípiákkal! szekció díjnyertes filmjének, Az Érpatak modellnek (rendezője a
holland Benny Brunner) második vetítését a fesztivál legnagyobb sajtó- és
közönségérdeklődése övezte. Ennek oka, hogy a Jobbik tüntetést szervezett a
főszereplő, érpataki polgármester mellett, sőt, híre ment, hogy maga Orosz
Mihály Zoltán, a falu fő embere is jelen lesz a bemutatón. Az érpataki modell –
magyarázza Brunner kamerájának a polgármester – nagyon röviden abban áll, hogy
vannak építő és vannak romboló emberek. Előbbieket támogatni, utóbbiakat
büntetni kell. Nem igazán érthető, mi ebben a „modellszerű”, hisz az ország
törvényes igazságszolgáltatása is hasonló célok által vezérelt. A holland
rendező filmje elsősorban azt követi nyomon, miképpen zajlik a büntetés és
támogatás rendszere Érpatakon. Láthatunk leleplezett fa- és áramtolvajokat,
megalázott iszákosokat és megfélemlített, szolgálatkész hivatalnoksegédeket.
Mindazonáltal a filmből nem derül ki, mennyiben más Érpatak, mint bármely más
falu, ahol a mélyszegénység, a közmunka, valamint az ezekből fakadó
feszültségek a meghatározóak. A polgármesterről megtudjuk, hogy szeret látványosan
öltözködni, hisz hol műnépviseletet, hol katonai egyenruhát ölt, s az
összeesküvés-elméletek sem idegenek tőle. Rémületes persze ez a militáns,
kiskirályos szerepjáték, ám leszámítva egy neonáci összejövetelt a kamerának
nem sikerül a polgármestert törvénysértő cselekedeten érnie. A vetítés utáni
közönségtalálkozó – melyen a rendező mellett valóban megjelent maga a főhős is,
noha ezúttal nem tollas kalapban, hanem öltönyben és nyakkendőben –, se
botránnyá, se dialógussá nem alakult, hisz az érpataki modellt támogatók és
annak létjogosultságát vitatók a rendelkezésre álló rövid időben kulturáltan
elbeszéltek egymás mellett.
A Nézz szembe az öregedéssel! szekció győztese, Az eltűnt idő (Natalia Bruschtein) lírai alkotás az emlékezésről és
az elmúlásról. A film főhőse egy idős asszony, aki valószínűleg az Alzheimer-kór
következtében nagyrészt elvesztette az emlékezetét. Mindez azért oly különös,
mert számára kevés fontosabb dolog létezett élete második felében, mint az
emlékezés és emlékeztetés. Három gyermekét, volt férjét a hetvenes években ugyanis
lemészárolta, s eltűntté nyilvánította az akkori argentin rezsim. Az igazság
kiderítésért folytatott elkeseredett és fáradhatatlan küzdelme megrázó archív
felvételeken, fényképeken és periratokban elevenedik meg, melyeket a nyugdíjas
otthon kedves és csendes, múltjától megszabadult/megfosztott lakójának
plasztikus, szép portréja ellenpontoz mindvégig a filmben. Megindítóak azok a
pillanatok, melyek mintha az idős asszony vissza-visszatérő öntudatáról árulkodnának.
Egy ízben például, amikor a múltvesztésről faggatja unokája (aki egyben a film
rendezője is), azt válaszolja, a felejtés jó, mert megszabadít annak
fájdalmától, hogy a világ dolgain alapvetően nem tudunk változtatni.
A BIDF-re 17 országból
érkeztek az alkotások, aki a fesztivál vetítéseinek többségét végignézte, akár
egy nagy utazásként is átélhette az egész rendezvényt. Szomorúságra csak az
adhat okot, hogy a színvonalas dokumentumfilmeknek csupán elenyésző hányadával
találkozhatunk majd a magyar mozikban és a magyar televíziókban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 46 átlag: 4.76 |
 |
|
