KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/november
KRÓNIKA
• Durst György: Filmvilág alapítvány az első filmért

• Geréb Anna: Tbiliszi találkozás Szergej Paradzsanov
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A bonsai visszavág Velence
TITANIC
• Csejdy András: Tat a mélyben Titanic fesztivál
• Déri Zsolt: A jéghegy csúcsa Norvég hullám

• Földényi F. László: A lehetetlen prófétája Hullámtörés
• Rózsavölgyi Adél: Európa elrablása A bűn mélysége
• Mátyás Péter: Az ördög ifjúkora Ken Russell
• N. N.: Válogatott filmográfia Ken Russell
• Takács Ferenc: Valóság Filmstúdió A beatgeneráció
• Gazdag Gyula: Egy költő a Lower East Side-on
• Eörsi István: Egy költő a Lower East Side-on
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A túlélésről Az én kis nővérem
• Ardai Zoltán: Ingertréning Út a pokolba
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Baráti kör
• Hungler Tímea: Peacemaker
• Barotányi Zoltán: Kapcsolat
• Harmat György: Törjön ki a frász!
• Mockler János: Manhattanre leszáll az éj
• Turcsányi Sándor: Bean
• Bori Erzsébet: Fújhatjuk!
• Tamás Amaryllis: Tűz a mélyben
INTERNET
• Nyírő András: A fiúk a MIR-en
FILMZENE
• Fáy Miklós: Beledöglünk a szépségbe Pillangókisasszony
POSTA
• Dobos László: Sára Sándor Vád című filmjéről
• Szilágyi Ákos: A vád tanúja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Omega, Omega...

Szemközt a rózsaszínnel

Barna Imre

 

Valamikor, a kezdet kezdetén, roppantul világos volt minden. Ha Kornár Laci meg a Dogs Elvist játszott (egy az egyben), mindenki tudta, hogy Elvis a fontos, és minden más – tudás, technika, minőség, Komár Laci – csak ez után következik. Azt, hogy Elvis miért, pontosabban mi helyett fontos, még a hatóságok sem igen firtatták. Csak épp gyanakodtak, sokat tiltottak és keveset tűrtek; és jócskán hozzájárultak ahhoz, hogy egy egész generáció számára politikává, létkérdéssé lett nemcsak Elvis meg a Dogs, hanem például a hajviselet is. Valami más helyett, persze. Mire mégis, magyarul is megszólalt a rock, túlzás nélkül állítható, hogy az „Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám...” kezdetű Omega-szám százezrek szívszorongatóan komoly érzéseit fejezte ki, bátorságban, sőt szókimondásban épp csak egy árnyalattal maradva el Illések „Hova, de hova, de hova megyek”-je mögött...

És ez így volt rendjén.

Utóbb egyre derűsebb idők váltották fel a zivataros esztendőket. A helyzet azonban bonyolódott. Téma lett az ifjúsági probléma. „Filmek is készültek” – ahogyan Cseh Tamás énekli tíz évvel később.

Ezek a fiatalok: matrózblúzos-rakottszoknyás-öltönyös-nyakkendős jótanulók pillognak föl illedelmesen a színpadra, ahol kedvenceik tartalmas, konstruktív, népi ihletésű számokat énekelnek... Mindegy, látni lehetett őket, állami pénzből csinált filmen!

Aztán: táncdalfesztiválok. Külföldi turnék. Nagylemezek. Erkel-díjak.

A második évtized végére érve a magyar rock veteránjai büszkén kitűzhették zászlaikat a legmagasabb kultúrpolitika ormain is.

No, de most aztán mit csinálnak ott? Ez most már a kérdés; nehezen – és végre! – kiharcolt pozíciójuk ugyanis lényegi ellentmondásban van mindazzal, ami az általuk művelt műfajt létrehozta.

A húszéves – és Portugáliától Törökországig világhírűvé lett – Omega filmje születésnapi film. A születésnap-ötletről, a hozzávaló, húszgyertyás tortáról és az 1982-es, Budapest Sportcsarnokbeli koncertbe spékelt szürreális gégékről Hernádi Gyula gondoskodott – ő a forgatókönyvíró –; hallani- és látnivalók bonyolításáról, a műegészről Jancsó Miklós. Ő a rendező.

A film a zászlókitűzősdivel kezdődik. A huszár (vagy tűzoltó?) – egyenruhás Kóbor János és daliás társai (Benkő László, Mihály Tamás, Molnár György, Debreceni Ferenc) a Gellérthegy oldalán kaptatnak fel az omegás lobogóval. Alant a város: Intercontinental, Parlament stb. Alant: Magyarország. „Szeretettel üdvözöljük egész Magyarországot!” – lendíti karját Kóbor a koncert kezdetekor. OMEGA VOLT, VAN ÉS ÖRÖKKÉ LESZ! – hirdeti egy transzparensen az üdvözült publikum.

Szóval, fent az Omega, lent „egész Magyarország”.

Ez így, persze, vicc. A koncert, majd a valóságfölötti képekkel dús koncertfilm megálmodói ezúttal is – többnyire – a tőlük megszokott humorérzékről tesznek bizonyságot. Ha eredetinek nem is, de kétségkívül humorosnak minősítendő az a kezdetben híresztelt ötletük is, amely szerint Drakula gróf és Báthory Erzsébet lett volna a show két főszereplője. Erről a tervről – és ez is jó ötlet volt – lemondtak. A magyar rocktörténetbe nem sétált be letűnt idők gomolygó szárazjég-ködéből a két legendás vérszopó. De nem baj: gyanítom, hogy Hernádi még megtalálja a módját, miként szerepeltethetné őket mégiscsak együtt. Egyelőre hadd gomolyogjanak másutt azok a ködök. A biblikus témákra specializálódott Rockszínházban például; vagy akár a mozikban, ahol zengi még Szörényi–Bródy nemzetmentő bölcselmeit István, a király.

Épp elég mulatságos az is, amint Hernádi, letudva az együttes tagjainak életkorát és testsúlyát firtató kérdéseket, vöröspecsenyét játszik Debreceni Ferenccel, a dobossal. Ahogyan zenélés közben ugyanez a dobos cigarettát kér egy felbukkanó Jancsó-akttól (nem kap). Vagy amint habostorta-dobálásba fullad az ünnepi szertartás. Jancsóék értik a viccet.

De értik-e az Omegát? Tudják-e, hogy mit csinálnak a fiúk a Gellérthegy tetején? Vagy ha nem (én például nem tudom, sem konkrét, sem átvitt értelemben); sőt, ha esetleg nem is érdekli őket, akkor minek vitték fel oda az együttest? Miért nem csináltak csak úgy, egy koncertfilmet? Mint, mondjuk, Martin Scorsese, aki nem átallotta csak úgy, álomi képek nélkül és igazi interjúkkal filmre vinni a Band búcsúkoncertjét, Az utolsó valcert. Avagy: miért épp ők csináltak Omega-koncertfilmet?

Látom Kóbor Meckyt, amint fáradtan próbálva elhitetni önmagával és a közönséggel, hogy ő még mindig a magyar Mick Jagger, borzasztó „kemény” figurákat csinál, de bizony csak jámbor mekegés a hangja, és sutára sikeredik az ugrabugrálása. Látom a negyvenéves sztárt egy Jancsó-filmen, de a „dögös” beállításokból nyilvánvaló, hogy Jancsó nem őt látja, hanem valaki mást. Egy vidám, hosszúhajú fiatalt, aki azt mondja: je-je-je.

Még rosszabb, amikor időnként mélységesen mélyek lesznek a fiúk; hajlamosak rá. Amikor például arról van szó egy nagyon rossz számban, hogy „szemközt a rózsaszínnel nincs múltidő”. Vagy amikor „a Hatalom őrült rendjéről” dalolnak, meg tömjénről, sortüzekről és egy Szörnyetegről, amely „csókot hint”... Jancsó itt egy torony tetejére rakja, sátánian vörös fényekkel, alulról világítja meg Kóbort, és rohamsisakos-puskás katonákkal véteti körül a torony tövét. Itt nyoma sincs humorérzéknek. Mert elhangzott a bűvszó: Hatalom. Mire Jancsó, mint akit álmából riasztanak: hatalom, katonák, piff-puff.

De még ez is hagyján. Mert Jancsó a KISZ Központi Művészegyüttesének táncos fiait a Tízezer lépés felhangzásakor is rohamsisakosan-katonásan trappoltatja be a láthatóan zavarba jött zenészek közé. Vajon miért? Ez az örökzöld sok mindenről szól – szerelemről, őszinteségről, hűségről-hűtlenségről –, csak egyvalamiről nem: trappoló katonákról. No persze, tízezer, az már egy sereg, egyszerre lépni is katonák szoktak... Ez a látványötlet már egyszerűen slendrián.

Amikor aztán egy szép Molnár György-gitárszóló közben a kamera következetesen Benkő László billentyűkön táncoló ujjaira szegeződik, rájövök: nemigen érdekli Jancsót az Omega.

Akkor hát mi érdekli? Ürügye volna csak a koncert a már többször említett álomi képeknek?

Lássuk. Gyertyák a tortán. Gyertyák valami templomban. Gyertyák tükörrel, meztelen lánnyal. (Közben megy egy Omega-szám, mindegy, melyik.) A kötéltánc című szám közben: kötéltáncosok. Omega-embléma meztelen női hátakon. Meztelen-nő-objektumokkal furikázik egy tűzpirosra festett Citroen 2CV. (Alighanem fontos a márka. Trabantországban mindenféle módokon szemléltetni kell, milyen az igazi tőrőlmetszettség.) Hernádi Gyula beszélget a fiúkkal. Nem hallani, mit beszélnek; s bár Hernádi bölcsen bólogat, kézenfekvő e némaság magyarázata: nyilván semmi sem fontos, amit mondanak. Kilóikról és centijeikről már hallottunk a film elején, a többi nem érdekes. Fehéringes legények csapata; menetelnek, hajlonganak, rockosan roggyantgatnak. Nagyon sokan vannak, nem látni tőlük az Omegát, de ez nem baj: már többszörösen kiderült, hogy az Omega nem érdekes. Látni viszont sok-sok meztelen női mellet; tudniillik a lányok is sokan vannak, és vetkőznek-vetkőznek. A fiúk dolgoznak, a lányok vetkőznek. Miért? Csak. Mert a női mell szép. (Már amelyik.) És ezek művészi aktok, hiszen rajtuk a Jancsó-védjegy.

Nincs kedvem a további álkérdésekhez. Ez a film semmit sem mond az Omegáról, és Jancsóról sem mond semmi újat. Mert az már nem új, hogy Jancsó morzsákat vet oda nekünk hanyagul, akár valami amúgy is jó kövér, városi galambnak, ahelyett, hogy tisztességes vacsorán látna vendégül, mint valaha rég.

Az Omega, Omega... csakúgy, mint az elmúlt évek egyéb Hernádi – Jancsó-vállalkozásainak sora, a Huckleberry Finn egyik fejezetét juttatja eszembe. Egy „királyi non-plusz-ultra” produkcióról van benne szó, amelynek címe A király tevepárduca, s amelyre „nőknek és gyerekeknek tilos a bemenet”. Igaz, a Király meg a Herceg nevű Mark Twain-hősök vállalkozásának záptojás-zápor és csúfos menekülés vet véget, az Omega, Omega... viszont sikerfilmnek ígérkezik. Hiszen duplafenekű, mint szolid elődje, az Ezek a fiatalok is volt. Ha nincs vevő a garnírungra, még mindig akad bőven a zenére, Kóbor Mecky és a hölgykeblek látványára.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6347