KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Fővárosi metszet

Időnyomok

Dániel Ferenc

A város szövedéke mindig fölfeslik valahol. Hol filmen, hol prózában meg persze a valóságban is.

 

Budapest kiterjedt település: térben és időben egyaránt, ezek a komponensek – ahogyan Mészöly Miklós Film című maradandónak tetsző regényében leírja és ábrázolja – hálóként vetülnek egymásra. Bonyolult szövésű alkotóelemekre kell gondolnunk – sejteti az író –, tarka szőttesre, van is meg nincs is benne elmerendszer. A szerző felvevőgépével a historikumot akarja becserkészni, rögzíteni, hogy legalább keretet szabjon a tárgynak, és az „új regény” szabta történetnek.

Vegyünk egy Mészölynek mindenkor kedvére való „anyagi példát”: szerinte 1912-t írhatnánk, a véres csütörtökként elhíresült fővárosi lázongásos nap eseményei zajlanak, rendőrlovas-rohamokkal, valamint a törésbe, zúzásba belekeveredő falusi fuvarosokkal, mellesleg az ő egyik főhősével, Silióval. Ezen a napon Babits elővárosi magányában empatikus verset írt, de nem akart elegyedni a szörnyű csőcselékkel.

Filmnyelven szólva közeli következik: „lóhúgy csattan a keramitkövezeten”. Mészöly kerülgető poétikai módokon többször utal a vontató állatokra, hogy azután direktül is kimondhassa Huszárik Zoltán és Tóth János Elégia című filmjére utalva: „akkor még Pesten bőviben voltak a lovaknak”. Az utcákat természetes anyagokkal borították. „Keramit” = izgalmasan hangzó új szó, égetett anyag, szinte gyémántkeménységű. Még az idegenszerű kalligráfikus látványa is. Egy író hódol vele mozgóképművész barátai előtt, egyszersmind húggyal vagy anélkül betársul a moziba. Az ő próza-kamerája, mint a kinematográfusoké, szintén városias és rurális.

A mai gépkocsiáradatban a kátyúk miatt átkozódó autósok viszont cseppet sem veszik figyelembe, hogy a város úthálózatát bazaltkockákból, keramittéglákból, aszfaltból, iszapaljzatból, különféle úgynevezeztt puffer rétegekből, betonból, ezer mm-es öntöttvas főnyomóvezetékekből préselték össze békés és háborús időszakok anyagszendvicseinek készültekor. Bombák rejtőzködnek még alantabb, s amikor a vízvezető főcső megreped, a lakosok riadozva figyelhetik az alulról támadó kistengert, nem sodorja-e fölfelé az angolszász hadiipar kétmázsás termékét egy váratlan detonációval megfejelve.

Surányi András könnyed kamerákkal csinált mozit Mészöly elbeszéléséből, praktikusan tette túl magát az író históriai, talajmechanikai szenvedelmein, „a lényegre, a történet két ősöreg főszereplőjére összpontosított”. Így nem jártunk jól mozinézői minőségünkben. Budapest maximum díszlet-hátterül szolgált. De megértem, Fellini „Róma-szelvényezései” nyomában kit ne aggasztott volna az epigonizmus balsejtelme? Egy jókora kudarcé?

 

*

 

A hazai filmtörténetírás, amennyire ismerem, nem tulajdonított túlzó jelentőséget városrész, ideológia, cselekmény összefüggő normarendszerének. Holott Révai József felügyelete idején szigorúan követelték, hogy a munkásvilág iskolásan idézze vissza a munkásköltők/-írók úgynevezett helyszíneit. Csepel, a Váci út, a Lehel út jellegzetes gyáraival. Prolilakások + épülő új negyedek. Az osztályellenség filmbeli kiváltsága, követelménye volt a budai villanegyedben lakni, a jobb eszpresszókban üzletelni vagy összeesküdni. Szakmai nyelvünkön „kezem-fejem” elítélő ábrázolás volt ez, amelytől Máriássy Félix vagy Fábri Zoltán sem tudott szabadulni. A hetvenes évek Aczél-korszakában, a tematikus csaták árnyékában, mint történetesen a Szerelem kiküzdésekor érte el a rendező, Makk Károly és operatőr társa, Tóth János, hogy a hatalmat már ne birizgálja (talán szemet sem szúrt nekik), hogy a kulcshelyszín = Buda dimbes-dombjai adjanak topográfiai erőt a női főszereplőknek.    

 

*

 

A Hősök terének modoros történelmi díszletváltásait Jancsó Miklós szedte ironikusan sorba. A BBS ifjoncai: Jeles András, Gazdag Gyula, Tímár Péter, Szirtes András, Wahornék csapata, Erdély Miklós és avantgárdjai meg még sokan mások gyarapodó etűdjeikben érzékeltették, hogy „ez a mi édes-édes Budapestünk” nem is annyira operettes, hanem parodisztikus, gondozatlan, zagyva. Óbuda maradványait szeszélyesen, éppen nem rendszerspecifikusan, hanem kíméletlenül bontogatták. Dacára a városvédő Rádai Mihály jogos morgolódásának. Mándy Iván Teleki terének szürkébb mitológiáját sem vetném egybe Bereményi látomásával. A mozgóképi egyszerűséget díjaznám: „bemegyünk a mellékutcák belső udvaraiba szemlélődni, böngészgetjük a fénylő golyónyomokat, kronológiájukat, tudomásul véve, hogy képtelenek vagyunk kiigazodni történeti eredetükön”. Egy gyors vakolókanál nem tesz különbséget ötvenhat vagy Pest ostroma között.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/01 47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8854