KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/szeptember
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: William S. Burroughs 1914–1991

• Csejdy András: Nincs pardon Marco Ferreri
• N. N.: Marco Ferreri
• Ardai Zoltán: Latin-európai psycho Ismét a Dillingerről
• Fekete Ibolya: Egy bizonyos idegállapot Délkelet-európai filmhét
• Makai József: Turbópartizánok A szép falvak szépen égnek
• Bori Erzsébet: Birodalmi lépegetők Új orosz filmek
• Horváth Antal Balázs: A magány mozaikképei Atom Egoyan
• N. N.: Atom Egoyan
• Kömlődi Ferenc: Virtuális szeretők Exotica
• Upor László: Toll a füledbe Orton, a botrányos életű zseni
KRITIKA
• Molnár Gál Péter: Woody Allen barna pulóverben Hatalmas Aphrodite
• Fáy Miklós: A klarinétos Woody-zene
• Bóna László: Az eltűnt idő lábnyomában Elveszett világok
• Asbóth Emil: A testrabló Kockázatos játék
• Hirsch Tibor: Vakvágányon Retúr
• Turcsányi Sándor: Reservoir Girls Fülledtség
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Cigányok ideje
• Bori Erzsébet: Batman és Robin
• Turcsányi Sándor: Kolja
• Ardai Zoltán: A selyem sikolya
• Kovács Kristóf: Sötét zsaruk
• Tamás Amaryllis: Nekem 8
• Harmat György: Féktelenül 2.
• Speier Dávid: Menekülés Los Angelesből

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Életeken át

Herpai Gergely

 

A paranoia-mozi egyik legnépszerűbb típusa a sorozatgyilkos-krimi, hiszen a kényszeresen, rituálisan és különös kegyetlenséggel gyilkoló elkövető urbánus félelmeink nagyszerű alanya: a körülöttünk lévők közül bármelyik jólneveltnek tűnő kispolgárban olyan visszafojtott frusztrációk munkálkodhatnak, amelynek aztán bárki áldozata lehet. Éppen ezért nehéz a dolga az olyan filmkészítőknek, akik ebben az agyoncsócsált műfajban igazán eredetit akarnak alkotni, pedig ez itt szinte kötelező. John Bokenkamp forgatókönyvíró és D. J. Caruso rendező mindenképpen elismerést érdemelnek azért, hogy legalább a váratlan fordulatok terén apait-anyait beleadtak. Nem érheti panasz a főszereplőket sem: Angelina Jolie a Csontemberben látott, tőle megszokott profizmusával alakítja a nőiességével és érzelmességével küzdő FBI-ügynököt, Ethan Hawke pedig még felül is múlja önmagát – egyedül a jobb szerepet érdemlő Tchéky Karyo lett szürke és hiteltelen a montreli zsaru szerepében.

A legnagyobb baj az ordító logikai bakikkal, valamint az eleinte fontosnak tűnő, aztán magyarázat nélkül hagyott, kifejtetlen jelenetekkel van. Angelina például a film elején egy sírban fekszik, mintha valamilyen médium lenne, de később erre semmilyen magyarázat sincs: mintha a forgatókönyvíró meg is feledkezett volna erről, vagy a nézőről feltétezné az akut Cavinton-hiányt. Az ilyen és ehhez hasonló butaságokat azért az ügyesen adagolt folyamatos feszültség és a színészek játéka mégiscsak feledtetni tudja. Ugyan a Hetedik vagy a Bárányok hallgatnak színvonalát még alulról súrolva sem sikerült elérni, de az Életeken át még így is a műfaj élvezhetőbb darabjai közé tartozik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1920