KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Piaf

Ádám Péter

La Môme – francia-angol-cseh, 2007. Rendezte: Olivier Dahan. Írta: Isabelle Soberman és Olivier Dahan. Kép: Tetsuo Nagata. Zene: Christopher Gunning. Szereplők: Marion Cotillard (Edith Piaf), Sylvie Testud (Momone), Pascal Greggory (Barrier), Gerard Depardieu (Leplée), Emmanuelle Seigner (Titine). Gyártó: Légende / TF1 / Songbird Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 140 perc.

 

Csakugyan, micsoda élet! Cirkuszi akrobata apa, utcai énekes anya – a kislány (akit eredetileg Edith Gassionnak hívnak, csak a felfedezőjétől, Louis Leplée-től kapja majd a „veréb” jelentésű Piaf nevet) részben külvárosi utcákon, részben a nagymama normandiai bordélyházában cseperedik fel, aztán a siker és az egymás után születő lemezek és dalok előterében? hátterében? a szerelmek, csalódások, tragédiák sorozata; majd a korai öregség, és végül negyvenhét esztendősen, 1963. október 10-ének éjszakáján, a halál... Csakhogy a rendezőnek nem az életrajz a kiindulópontja, hanem a mítosz: nem a rekonstruált valóságot látjuk, hanem a klisét, a mesét, az álmot.

Ráadásul a film nem az időrendiség klasszikus útján halad; zaklatottan széttöri az időt. Nem kronológia, hanem kaleidoszkóp; az 1959-es emlékezetes New York-i incidens után például (az énekesnő összeesik a színpadon) a bordélyban töltött boldog gyermekévek következnek és így tovább. A koravén, vézna, hajlott hátú és reményvesztett Piaf így előzi meg a gyermek Piafot és a sugárzóan fiatalt. Az élet különböző szakaszai sajátos érzelmi logika szerint ötvöződnek, kapcsolódnak össze, és a szeszélyes váltásokat csak felerősítik, tagolják és értelmezik a visszafogottan, ha ugyan nem szűkmarkúan adagolt jól ismert sanzonok.

A rendező nem törekszik teljességre, csak néhány fontosnak tartott mozzanatot emel ki a legendából, és tapintatosan elhallgatja azokat az epizódokat, amik a bálványra árnyékot vetnének (például a megszállás éveit). De ha szigorúan a legendát követi is, a film azért szembesít néhány zavaró igazsággal: az önpusztító (morfinomániás és alkoholista) Piaf mellett másik képet is felvillant: a misztikus-ájtatosságig vallásos művészét. Itt nem az élet hozza világra a művészetet, hanem a művészet ad formát az életnek, és mintha az önpusztítás hajtóereje egy tőről fakadna Piaf művészetével; a rendező nagyvonalúan mixeli össze a jót a rosszal, a vallásost a profánnal, a boldogságot a kétségbeeséssel, a sikert a tragédiával.

A filmnek azok a legerősebb pillanatai, amikor az álom és valóság határán egyensúlyozó történet teljesen átbillen a fantáziába (ilyen például Marlene Dietrich álomszerű New York-i felbukkanása vagy az a jelenet, amelyben Piaf értesül Marcel Cerdan haláláról). Amikor közlik vele a légi szerencsétlenség hírét, Piaf kétségbeesésében ide-oda tántorog a kietlen lakásban, egy előszobának látszó folyosón látjuk, de ez a folyosó, amely még része a lakásának, már a megvilágított színpadra vezet: a magánéletet többé semmilyen fal, semmilyen határ nem választja el a színpadtól. Mintha, legalábbis a film szerint, Édith Piaf is ennek a változásnak lett volna az áldozata...

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/07 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9054