KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az Őszi szonátáról

Solitaire és solidaire

Illés Endre

 

1.

 

Camus utolsó (vagy utolsó előtti) novellájának Jónás a hőse, a cethal-lakó, rest próféta századunkbeli leszármazottja. Kortárs-Jónásunk ezúttal híres festő, aki a siker és a világ kívánságai elől visszamenekül a cethalba: fel a padlásra, egy takarókkal bélelt fészekbe. A család és a világ azt reméli, Jónás a padláson is fest. Csalódnak. Jónás a magányt élvezi. És amikor rátörnek, festmény helyett csupán a rámára feszített, tiszta, fehér vászon várja őket, középütt egyetlen parányi, elmosódott szó, kibetűzni is alig tudják: solitaire? vagy talán solidaire? – találgatják.

Ha mottót kellene írnom Ingmar Bergman új filmje elé, Camus talányos szavát választanám: egyedüllét – együttlét. Ebbe sűríthető az Őszi szonáta is.

Gondolt-e rá Bergman? Talán. Első híres rendezése – még Göteborgban, színházi rendező éveiben – Camus első drámája, a Caligula. Néha nem felejtjük el első szerelmünket.

 

 

2.

 

Szép képek vonulása az Őszi szonáta. Lefojtott kis drámák szépen lépegető sora.

Egy drótkeretes szemüvegfű, csúnya, sovány fiatalasszony levelet ír, meghívja magukhoz, a szomorú, északi vidékre, a magányba, híres zongoraművésznő anyját, akinek éppen meghalt a szeretője. Az íróasztalon, a levélpapír mellett, egy ötéves kisfiú bekeretezett fényképe. A drótkeretes szemüvegű asszony fia. Halott. Egy nehezen éledő szerelem sebesült meg ezzel a halállal. A szótlan férj aggódva figyeli gyanútlan feleségét, ö sejti már, milyen örvény nyílik meg ezzel a levéllel.

S megérkezik az anya, és nem tudja, hogy ott találja másik lányát is, a fiatalabbat, gégeizom-bénulással, testileg-lelkileg elborulva, roncsként. A sikerekben, diadalmas zongorahangokban, nagy utazások lázaiban, hajszáiban, földrészek között szinte megfeledkezett róla. Megriad, szólni próbálna a gyógyíthatatlan beteghez, és dialógusukhoz tolmács kell: a bénult gégeizmok hörgését csak a másik lány érti meg, a csúnya.

 

Néhány hosszú pillanatra tanúi leszünk egy haldoklásnak is. Ül a zongoraművésznő szerelme-szeretője mellett, akihez évek és sikerek kötözték, ül a kórházban, a különszobában, a mozdulatlan, vízszintes test mellett (ez emlék), s úgy kell ülnie a nehéz, lassú halálnál, mint amikor a vonat ablaka alatt állunk, már elbúcsúztunk attól, aki elmegy, nincs több szavunk, a semmibe kapaszkodunk, s a vonat még mindig nem indul.

És már a film első negyedében felragyog a legszebb kép. Görög szabású, vörös estélyi ruhában megjelenik az anya az első vacsoránál, hódító vörös szín a mozdulatlan háttérbarnák előtt, a vacsorát megvilágító gyertyák lángja ettől a vöröstől lobog izgatottan. És vacsora után – anyja biztatására – a drótkeretes szemüvegű fiatalasszony a zongorához ül. egy Chopin-prelude hangjait üti le, nem is rosszul, csak kissé félénken, el-elakadozva. És közben az anya arca. Az arcban a szeme. Felváltva látja lányát, s összeszűkülő szemrése elárulja, hogy egy koncerttermet is lát, s ott ő játssza a prelude-öt. Ingrid Bergman – mert ő az anya – felejthetetlen pillanatai, a kettős látás remeklése. Majd nem tud ellenállni a biztatásnak, zongorához ül, s eljátssza a prelude-öt érzéki szépséggel, tökéletesen. És most Liv Ullmann arcát látjuk, a drótkeret és a kerek üveg mögött olyan égi szomorúságban a tekintetét, hogy önnön szomorúságától tündökletesen megszépül, fénylik, mint a felnyúló gyertyaláng.

 

A dráma képei következnek. A megnyíló örvény. A múlt. A kislány nagy, csukott ajtók előtt áll, hallgatódzlk, bent az anya gyakorol. A kislány mégis benyit, kiküldik. Igazában nincs is anyja. Minduntalan elutazik, örökkön távol van, ismeretlen városok és sikerek ingere a ruháiban. És amikor a kamaszlány már önmaga lehetne, anyja a legrosszabbkor kezdi formálni, irányítani, megkötözni, süketen, a valóságra alig ügyelve, sebeket tépve kegyetlenül. Mindez a vacsora után robban, éjszaka, az álmatlanság és az emlékek térfogatában. Mint a mélyből feltörő, kigyulladó petróleumkutak lángja.

Másnap az anya lányának ajándékozza szép, használt autóját, érzék-telenül, enyhülésként, jóvátételként. Menekül. Már új szeretőjével, impresszáriójával.

És a lány ismét szeme elé illeszti a drótkeretes szemüveget, a temetőben sétálgat, a roskadó, eldőlő fehér sírkeresztek között, s mintha halott kisfia simogatná, a simogatásban isten kegyelmét érzi. Élete – gyerekkori sérülései után – már csak leélés.

A vonuló képekben az összebékíthetetlen belső rímpár: a solitaire és a solidaire. Az egyedüllét és az együttlét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/10 12-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8107