KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

René Clair Párizsa

Emlék-város

Kovács Ilona

A száz éve született rendező a fény városának egyik első filmköltője volt. S talán az utolsó is.

 

A múlt században az irodalom táplálta és terjesztette a modern nagyvárosok mítoszát, és a 19. századi francia irodalom elég erőteljes és hatásos volt, hogy az egész világirodalomba beletáplálja a maga festői, gondosan megalkotott Párizs-képét, hogy Párizs a francia forradalom fővárosa, a Bastille lerombolásának helyszíne egyúttal a modern nagyvárosnak is emblémájává váljék. De a folyamat már a tizennyolcadik században elkezdődött, a felvilágosodás századának francia irodalmából elég talán néhány híres példára hivatkozni, amilyen Diderot filozófiai dialógusának (Rameau unokaöccse) nyitóképe, a Palais Royal parkjával, hátterében a párizsi sakk-kávéházakkal, vagy idekívánkozik Prévost Manon Lescaut című regényének egy magyar vonatkozású helyszíne, a hírhedt Hotel de Transylvanie (Erdély-palota), ahol R... fejedelem (azaz a száműzött II. Rákóczi Ferenc) kíséretének tagjai működtetik azt a szerencsejáték-, azaz kártyabarlangot, ahová a regény narrátor-főhőse Des Grieux szorult anyagi helyzetében többször ellátogat, hogy hamiskártyázással billentse helyre ingatag anyagi helyzetét. Restif de la Bretonne, Casanova vagy Laclos Párizs-képe még érzékibben idézi föl az akkori párizsi öröm-televényt. Stendhaltól a romantikus nemzedéken át a századvégi nagy regényírókig pedig aztán végképp nincs olyan jelentős alkotó (Balzac, Victor Hugo, Flaubert, Maupassant vagy Zola nevét csak kiragadom a sorból, de jogosan emlegethetném Eugène Sue a maga idejében nálunk is rendkívül népszerű Párizs-ponyváját is, amely a Párizs rejtelmei sokatmondó címet viseli), akinek műveiben Párizs híres épületei (Notre-Dame, Louvre, Cluny apátság) vagy valamelyik festői városnegyede (Montmartre, északi körutak, Diáknegyed, Csodák udvara...) ne játszana főszerepet. Elég talán a A Notre-Dame-i toronyőr vagy a Nyomorultak híres jeleneteit felidézni (például azt, ahol Quasimodo kiragadja a tömegből Esmeraldát, hogy a gótikus székesegyház menedékében tegye a saját foglyává, vagy arra a feledhetetlen részre a Nyomorultakból, ahol Jean Valjean Párizs gyomrában cipeli végig az eszméletét vesztett Mariust, hogy a csatorna-rendszer Szajna-parti kijáratánál Javert felügyelő karjaiba fusson...) A költészet ugyanilyen lendülettel építi fel az arctalan tömeget görgető, a beton-dzsungelben magányt tenyésztő vagy a kávéházak mélyén irodalmi forradalmakat kitaláló Párizst: elég talán A Romlás virágainak egyik cikluscímét felidézni itt, amely önmagáért beszél: Párizsi képek.

Az írók-költők mellett persze a képzőművészet, és különösen az új technikák, a fényképészet (Nadar, Adget) és a mozgókép (Lumière fivérek) is megcselekszik a magukét, sőt egyre szélesebb közönség számára teszik Párizst a modern nagyváros megtestesítőjévé. Valamirevaló francia művésznek – legkevesebb kétszáz éve így megy ez – színt kell vallania Párizs-ügyben.

Nyilván nem véletlen, hogy a francia film egyik nagymestere, René Clair (1898-1981) éppen egy olyan némafilmmel kezdi pályáját, amelynek főtémája maga Párizs (Paris qui dort, Párizs alszik, 1923), sőt Párizsnak is legagresszívabb, legtolakodóbb, ipari műemlékké változott szimbóluma, az Eiffel-torony. Az alvó Párizst ugyanis Albert, az Eiffel toronyőre barangolja be repülőgépen érkezett jövevények társaságában, az utópikus, tudományos-fantasztikus ötleteket is felhasználó, szellemes filmetűd főszereplője maga a város.

René Clair egész francia pályáját végigkíséri ez a vezérmotívum, mert ebből a szempontból az amerikai éveket nyilván zárójelbe kell tenni. Az egész életművéből leghíresebb mű éppenséggel Párizsközpontú: A párizsi háztetők alatt (Sous les toits de Paris, 1930). A néma- és hangosfilmtechnikát egyszerre alkalmazó, zenés és könnyed hangvételű film alapmotívumát a főcím alatt, majd a filmben még sokszor elhangzó, címadó sanzon adja meg, a téma voltaképpen életképek sorozata, mindaz, ami a párizsi háztetők és füstölgő kémények alatt, a manzárdok mélyében és az utcákon zajlik. Albert, a film központi figurája utcai énekesként keresi meg a napi betevő botkenyeret (baguette) és a vörösbort, akárcsak Edith Piaf, aki az Oberkampf utca (11. és 20. kerület) bisztróiban és a környék utcáin kezdte ragyogó pályafutását. A történet másodrangú ahhoz képest, hogy hol és hogyan játszódik, és hogy mit énekelnek benne: szerelmek, árulások és verekedések, majd kibékülés és újra dalolás, körülbelül ennyi történik, de nem akárhol, mert a népi Párizs utcáin és háztetői alatt kószálunk a film hőseivel együtt.

Ez a népi Párizs mára teljesen eltűnt, illetve eltűnőiéiben van, hiszen éppen a 20. század végén teszi tönkre, azaz újítja fel a maga módján a kapitalista vállalkozói rendszer Párizsnak ezeket a kerületeit. A Quartier Latin (a Diáknegyed) és a Marais (a Mocsár) már régen az utazási irodák és a turizmus martaléka lett, és Szent Mihály útján (Boulevard Saint-Michel) nem az ősz suhan nesztelenül, hanem turistacsoportok tolonganak a gyorsétkezdék körül. Az amerikanizálódó Párizsban sétálva jól esik visszagondolni a francia film hőskorából ismerős utcákra és városrészekre, ennyit őriz a filmszalag és az emlékezet a vén Európának ebből a részéből. Ilyen értelemben főmű René Clair egy másik kedves Párizs-filmje, az Orgonás negyed (La Porte des Lilas, 1930), amelyben minden szívének kedves téma találkozik: a népi Párizs, ezúttal az Orgonás Kapu környéke, a csavargók és énekesek mindennapi élete, és a zene meg a költészet méghozzá a legpárizsiasabb formában: Georges Brassens sanzonjaival. Az Orgonás negyed anarchista költőjeként ismert híres gitáros-énekes maga is játszik, jobban mondva énekel a filmben, amitől az egyszerű történet megemelkedik és a rosszul világított utcák, szerény kocsmák és fűszerüzletek mesebeli fénybe kerülnek. Nehéz megítélni tárgyilagosan Brassens színészi teljesítményét, de talán nem is fontos, elég hogy ő fiatalon és kedvesen részt vesz a filmben sanzonjaival és ezzel saját magát és Párizsnak ezt a negyedét is átörökíti a legendákba. Az egész 68-as generáció szíve gyorsabban ver Brassens láttán és dalainak hangjára, és ez szinte elegendő a film mindenkori sikeréhez. Az a világ, amelyben játszódik a 68-as diáklázadás után tűnt el a történelem süllyesztőjében, és talán nem egészen véletlen, hogy René Chornette (René Clair családi neve) éppen egy kereskedő-család leszármazottja: édesapja a Nagycsarnokban (Les Halles) árult, ott, ahol 1968 után buldózerek tüntették el a föld színéről az egész piacot, és varázsolták a helyére a sokszintes, parkokkal és földalatti üzletközpontokkal egyaránt ékeskedő szuperüveglabirintust, amely a Forum des Hal les nevet viseli. Milyen szerencse, hogy René Clair és Marcel Carné (akinek egyik legendás filmje, a Les Enfants du Paradis a magyar filmátvételben a Szerelmek városa címet kapta) megörökítették fekete-fehérben, mégis ezernyi színnel és hanggal a régi Párizst, amely azóta eltöröltetett, vagyis a filmarchívumok mélyére került, és már csak a mozirajongók emlékezete őrzi híven.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 34-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3854