KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/április
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Fred Zinnemann
FILMSZEMLE
• Szilágyi Ákos: Tájkép filmszemle után Filmsivatag ’97
• Gelencsér Gábor: Személyes tudás Beszélgetés Janisch Attilával és Forgách Andrással
• Schubert Gusztáv: Anasztázia Hosszú alkony
• Csejdy András: Haditudósítás Beszélgetés Szász Jánossal
• Varga Balázs: Sodorban Dokumentumfilmek
• Bihari Ágnes: Kerülőúton Beszélgetés dokumentaristákkal
• Muhi Klára: Végre képek! Kisjátékfilm

• Turcsányi Sándor: Túlságosan zajos halál Hrabal a földben, a vízben, a levegőben
• Déri Zsolt: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Varga Balázs: Krisztussal énekel Abel Ferrara-portré
• Ardai Zoltán: Nincs harag Kitano Takesi gengszterei
• Horváth Antal Balázs: Fém az emberben Tecuo
• Kömlődi Ferenc: Új Tokió, 2019 Akira
• Radnóti Sándor: Hamisfilm Orson Welles
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Hódolat a fogorvosnak Égi manna
KRITIKA
• Kis Anna: Gloster civilben, egyenruhában III. Richárd-adaptációk
• Tillmann József A.: Az erő velünk van Csillagok háborúja
FILMZENE
• Fáy Miklós: Háromból kettő John Williams
MULTIMÉDIA
• Nyírő András: Film nélkül Informánia
LÁTTUK MÉG
• Schubert Gusztáv: Rizsporos intrikák
• Takács Ferenc: Michael Collins
• Ardai Zoltán: Rómeó és Júlia
• Tamás Amaryllis: Tükröm, tükröm
• Tóth András György: Egy francia nő
• Hegyi Gyula: Dante pokla
• Barotányi Zoltán: Drakula halott és élvezi
• Kosztolni Ildikó: Bosszúálló angyal
• Berkovics Balázs: Ámokfutam
• Csejdy András: Sleepers – Pokoli lecke

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dilisek vacsorája

Békés Pál

 

A röhögés az élet sója. Mások kiröhögése pedig egyenesen a csúcs, a netovább – mi egyébért érdemes még élni?

Pierre Brochant, a jóképű, művelt, dúsgazdag könyvkiadó szerda esténként barátaival és üzletfeleivel olyan vacsorákat rendez, melyen a meghívottak egy-egy dilis, lökött, nyomott vendéget „tálalnak föl” a közös asztalra, s az úri társaság tagjai azon versengenek: ki találta meg „a hét hülyéjét”.

Brochant úr ezen a szerdán megütötte a főnyereményt. Ugyanis François Pignon, az enyhén mániákus, határozottan malacfejű, gyufaszálakból az Eiffel-torony és a Golden Gate-híd modelljét fabrikáló adóellenőr uszodahosszal nyerhetne minden hülyeségi versenyt. Nyilvánvaló, hogy egyszál maga kiállhatna egy egész elmegyógyintézettel, és győztesen hagyná el a terepet. Brochant-t lenyűgözi az idült bornírtság e páratlan csúcsteljesítménye.

Ám a szerencsésen induló nap katasztrófába torkollik. A daliás könyvkiadót keserves lumbágóroham görbíti a földre, és még a telefont sem tudja fölvenni. Így hát szép, a felsőbb osztályok stílusában esztétikusan neurotikus felesége a rögzítőre mondja kurta búcsúüzenetét: elege volt belőle, elhagyja örökre. Mindez Pignon, a malacfejű ám galamblelkű adóellenőr orra előtt történik. Igencsak kérdésessé válik, hogy ki a szerencsétlenebb és ki a lököttebb a két férfi közül.

A derék Pignon nem tud belenyugodni abba, hogy vélt pártfogója (valójában alantas kigúnyolója) – aki az imént még azzal kecsegtette, hogy pompás képesalbumban publikálja a világ nagy műemlékeit megörökítő tébolyult gyufaszálkölteményeket – a szeme láttára válik testi-lelki ronccsá. És nekiáll rendbehozni a rendbehozhatatlant. Kő kövön nem marad.

A Dilisek vacsorája szerencsétlen címe ellenére szerencsés kézzel készített komédia. (Igazán nem kellett volna ódzkodni a József Attila színházban már befutott címtől – Balfácánt vacsorára! –; sem a színpadi produkciónak, sem a filmnek nem ártott volna).

Egyébként is, ebben az esetben nem annyira filmről, mint inkább korrektül felsnittelt színielőadásról van szó. A kilencven perc ritmusa és dramaturgiája hűségesen követi a klasszikus bohózatok diktálta követelményeket (lényegében egy helyszín, a valóságos és a színpadi idő azonossága, kevés szereplő), és Francis Veber író-rendező jóval több energiát fordít a jellemek kimunkálására, mint a filmes arzenál bevetésére. Jól teszi.

A Dilisek vacsorája mintha kiszámított ellentettje volna korunk tipikus amerikai komédiájának, nincs benne sem trükk sem akció, és – egészen elképesztő, már-már sajgó hiány – egyetlen lövés sem dördül.

A színdarabot és ennek révén a filmet nyilvánvalóan Georges Feydeau, a századforduló sokszor feldicsért és sokszor leszólt színműszerzője ihlette, a vásznon az ő Bolha a fülben című komédiájának szelleme és bravúrtechnikája kísért. Hogy Feydeau és ennek révén követője, Francis Veber bizonyos értelemben korszerűtlen, az bizonyos. De hogy ez a korszerűtlenség túlélte az elmúlt húsz-harminc év húsz-harminc tünékeny korszerűségét, arra még a malacfejű Pignon is rábólintana. Márpedig – amint erre ő maga is többször rámutat – adóellenőrökkel vitázni merőben ésszerűtlen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4635