Mozi

Te, aki élsz

Vincze Teréz

Du levande­ – svéd, 2006. Rendezte és írta: Roy Andersson. Kép: Gustav Danielsson. Zene: Benny Andersson. Szereplők: Jessika Lundberg (Anna), Elisabeth Helander (Mia), Björn Englund (Tubás), Leif Larsson (Ács), Olle Olson (Tanácsadó). Gyártó: Posthus Teatret / Studio 24 / SFI / Thermidor. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 95 perc.

Roy Andersson rendezőnek már előző, 2000-ben Cannes-ból különdíjjal hazatérő filmje, a Dalok a második emeletről is vicces darab volt a maga abszurd, sarkvidékien dermesztő módján. Fogunkat csikorgatva nevethettünk a családi kapcsolatokat, a kapitalizmus gépezetét, a történelem kísértő árnyait, vagyis általában az emberi létet kegyetlen szikársággal kifigurázó epizódokon. Ott a gondosan, mozdulatlan kamera elé komponált tablókban a (mostani filmhez képest legalábbis) élénknek tűnő acélszürkék dominanciáját néha még megtörte egy-egy nagyon gazdaságosan mért melegbarna, vagy egy parányi vörös, ugyanakkor a jelenetek tragikus hangvétele nem igen engedte, hogy harsányan nevethessünk.

A Te, aki élsz sok mindenben tökéletes párdarabja az előző filmnek – a hírek szerint egy trilógia első két darabjáról van szó. Az új filmben az egymást követő epizódok, vagyis a (négy kivétellel) álló kamera előtt kibontakozó képek még inkább töredékes narratív szerkezetet mutatnak, a kapcsolódások még távolabbiak, mint az előző filmben. A döntő mértékben stúdióban felépített-felvett jelenetek színeit ugyanarról a palettáról válogatták, mint a Dalok…-ét, csak mintha mindent még reménytelenebbül fakóra vettek volna, aminek háttere előtt egy élénk rózsaszín női csizma talán még inkább a reménytelen vágyakozás szimbólumának hathat.

Miközben a színek kétségbeejtőbbek lettek, és a (svéd)acélszürke beborítja a vásznat, illetve a történések sem nélkülözik a tragikumot, a filmnek a Dalok…-hoz viszonyított hangnemváltását jelzi, hogy ezúttal már kénytelenek vagyunk harsányan röhögni az emberi lét abszurditásán. Az olyan epizódok, mint amikor a csupa szürke-zöld világban kiderül, hogy csak piros szőnyeget lehet kapni a boltban, vagy amikor az ólomszürke ég alatt élő rezesbanda-tagok, kietlen kockalakásaikban magányosan nagydobon vagy óriástubán gyakorolnak – egyszerűen ellenállhatatlanul harsány nevetésre ingerelnek. A zenének egyébként is új és fontos szerep jut a filmben a rezesbanda-tagokon és a váratlan pillanatban is dalra fakadó énekesnőn keresztül, ami miatt egy rövid pillanatig még azt is képzelhetjük, hogy Andersson a szerzői filmekbe oltott musical utóbbi időben lépten-nyomon felbukkanó hibridjével kísérletezik.

Az előző filmhez hasonlóan végtelen forgalmi dugókban és nyomasztó magányban élő emberek gyakran fordulnak a néző felé, hogy az életüknél csak alig abszurdabb álmaikat meséljék el, s valójában a film első képe arra az értelmezésre is lehetőséget ad, hogy az egészet egy elmesélt álomnak tekintsük. Mindenesetre úgy látszik, Roy Andersson lidérces rémálma az emberi lét abszurditásáról tovább folytatódik, és újra mosolyt fog csalni az északi humor kedvelőinek arcára, akik jól tudják, hogy amiről nem lehet beszélni, azon inkább röhögni kell.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2009/02 59. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9670

Cikk értékelése:

szavazat: 1257 átlag: 5.51