KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Álomturné

Lábnyom a vízben

Horeczky Krisztina

Rockzenekarok sikertörténeteivel Dunát lehet rekeszteni. Ha Down-kórosok a zenészek, a könnyed téma komolyra fordul.

 

Szekeres Csaba jónéhány díjjal kitüntetett fikciós dokumentumfilmje, az Álomturné, a Down Alapítvány budapesti otthonában élő, felnőtt értelmi fogyatékosok megfejthetetlen titkokkal teli birodalmába vezet el minket. A rendező eddigi életműve majd’ kivétel nélkül testileg-lelkileg-szellemileg sérült embertársaink sors-mozaikdarabkáit mutatja be, fölkavaró őszinteséggel (Érintések, Négy évszak a halak szigetén.) A direktor munkái közül különösen közel áll hozzám az autista kisfiát, Karcsikát – és „ép” gyermekét – egyedül nevelő asszony választás-története, a Mami, blue, s az alkotó első játékfilmje, a Kinder Garden.

A felettébb „szürreális” Álomturné közel egyórás moziváltozata azonban zavarba ejtett. Eleinte erőt vett rajtam az unalom és a közöny, majd behálózott a bosszúság s az üresség. (A Duna Televízió megbízásából készített alkotásnak három verziója létezik: egy ötven majd egy hatvan perces tévé- és az egyórás mozifilm.)

A Pesten és Rovinjban forgatott mű egy Down-kórosok verbuválta zenekar sajátos sikertörténetét meséli el, keverve a fikciós-szituációs és dokufilmes elemeket. Részben ezért tartom szerencsétlen megoldásnak, hogy csak a végefőcím előtt közölnek egy befogadói szempontból alapvető információt: a (létező!) Nemadomfel együttes 2004. májusi megalakulása óta számos koncertet adott. Kellő háttértudás nélkül a következőket látjuk: a Down-kórosokból álló csoport tagjai sokat tétlenkednek, búslakodnak; játékból gyakran „méri” vérnyomásukat a közülük leghatározottabb Doki, hogylétük felől érdeklődve. Majd egy nap – az aggasztó szellemi-fizikai állapotban lévő – Tamás előáll a javaslattal: „…csináljunk zenekart!” Dokival – kéttagú zsűriként – meghallgatást rendeznek, kiragyog a társaságból Lázár Krisztina. Majd az addig – egyebek mellett – Groovehouse-, Piramis-, 100 Folk Celsius-nótákat daloló zenekar a Nyugati pályaudvarnál lép föl. Debütálásuk kudarcos. Erre azonban csakis abból következtethetünk, hogy Bálint – a koncert után – azt mondja az „orvosi” szobában Dokinak: „Egy panaszom van. Szomorú vagyok. Tudja?” Majd elmeséli álmát: „…bementem a vízbe, és nem vitte el a lábnyomomat a víz” (Gyönyörű!) Doki elhatározza, „álomturnéra” viszi a csapatot; ugyan hova máshova, mint a tengerpartra.

Szekeres munkája az isztriai jeleneteknél fekete-fehérből színesre vált. Ám egyáltalában nem világos: miért is ez az út? Kivált, ha a csapat tagjai a horvátországi epizódok nagy részében csomagjaikat, gurulós bőröndjeiket cipelik-hurcolják lépcsőn föl-le, egyik harsány színű háztól a másikig. Egy – ha nem tévedek – tizenhárom fős társaság tagjait személyes portrékban bemutatni, hatvan percben, eleve kockázatos vállalás. Mindez zenekar-alapítással, tengerparti utazással: lehetetlen küldetés.

Szekeres Csaba nemes szándéka vélhetően nem volt más, mint hogy játszani hívja-engedje (anti)-hőseit. Ez bátor kísérletező kedvre vall. Ugyanakkor ilyen vakmerő mutatványnál elengedhetetlen a pontos dramaturgia. Kiváltképp, mert nyilvánvaló: esetünkben nem beszélhetünk hagyományos színészvezetésről, így – szó szerint – minden pillanatban borulhat a forgatókönyv. Gyanítom, borult is.

Az Álomturné megtekintésekor belém nyilallt egy érzés, azóta sem hagy nyugodni. A film főszereplőinek legtitkosabb, vadul hajszolt vágyai megegyeznek a hazug társasági képeslapok harsányan hirdetett életprogramjával: siker, pénz, nők/férfiak, csillogás. Ez mélyen megráz. Szekeres „színészeit” egyetlen pillanatra sem láttam boldognak; furcsa mód még akkor sem, mikor a film – és a zenekar eddigi pályája – csúcspontjaként Révész Sándorral muzsikáltak az A38-as hajón. Dalolva a Piramis-himnuszt: „Szállj fel magasra!

Szekeres Csaba megszomorított emberei sosem kerülnek magazin-címlapra; nem adják magukat olcsón; enigmatikusak, akarnokok, öntörvényűek. Mások. Nehéz őket szeretni – míg ők kétségek nélkül szeretnek. Könnyű – könnyebb – álmot nekik.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/07 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8669