|
Év
1996/december
|
KRÓNIKA
N. N.: Eduard Zahariev halálára
Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
Nyírő András: Virtuális nemzeti
Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
Báron György: Jack
Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
Tamás Amaryllis: Sárkányszív
Bori Erzsébet: Francia csók
|
|
|
|
|
|
|
KrónikaAlida Valli (1921–2006)Bikácsy Gergely
„Az olasz film hűvös szex-idolja” – volt az első számú ostoba zsurnálközhely, amit ráaggattak. Szabaduljunk meg e butaság hamisságától. Alida von Altenburger bárókisasszony tizenhat éves kora óta játszott olasz filmekben: hűvös szépségéért (ha lenne ilyen) sok néző csodálta már 1945 előtt. A háború utáni új olasz filmben hamar megtalálta a helyét, bár a tételes, iskolás a neorealizmus nem lehetett igazán az ő világa. Sok közepes és sok kiváló rendezővel dolgozott. A tegnapi-mai francia és olasz film sem létezhetett nélküle. A hatvanas-hetvenes évektől Bertolucci, a fáradhatatlanul munkálkodó egykori filmnyelv-romboló, ma a tisztes újkonzervativizmust bonyolult pirandellói lélektannal makacsul ötvöző jelentékeny rendező gyakran kéri szerepre. Pasolini Oidipus királyában is viszontláthattuk, később pedig Dario Argento igényesen rémes horrorjaiban is széptani tiszteletet parancsolt ijedt nézőinek.
Antonioni talán első „igazi” filmjében (A kiáltás, 1957) tudatosan és nagy erővel ellensúlyozta a filmből sugárzó reménytelen elveszettség élményét a komor szépség sugárzásával. Sok olasz és magyar nézővel együtt magam két filmjét érzem halhatatlannak. Visconti Sensóját (melyet halvány színnel Érzelemként fordítottak nálunk), és Henri Colpi Ilyen hosszú távollét című csendes remeklését. (Colpi idén januárban halt meg.) Létezik egy legenda, mely szerint Visconti eredetileg más színésznőre bízta volna a Senso női főszerepét. Filmtörténeti szerencse, hogy nem így történt. A nála fiatalabb és sokkal értéktelenebb fiatal férfibe lassan beleőrülő arisztokrata hölgy alakját Alida Valli emelte Visconti tehetségével egyenrangúvá, legnagyobb filmalakjaihoz hasonló erejűvé.
Néhány éves szünet után a kilencvenes évektől ismét feltűnt kisebb szerepekben. Ez különös, töprenghetünk most: talán arra szerette volna emlékeztetni nézőit, hogy az ő idejében egészen más volt a film és a mozi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 968 átlag: 5.45 |
|
|
|
|