KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A francia televízióról

A sajt mellé hírkosár

Baracs Dénes

 

Amikor a képernyő francia világáról teszünk fel kérdést, nem mondhatjuk: „Milyen a párizsi televízió?” A helyes megfogalmazás: „Milyenek a francia televíziók?” Nem egy társaság van több műsorral, hanem több konkurens cég, amelyeknek önállósága azonban korántsem végtelen. Az eddigi rendszer a volt államfő, Giscard d’Estaing nevéhez fűződik, – és Mitterrand elnökké választása nyomán már készül a reformja.

Giscard d’Estaing 1974 évi megválasztása előtt az ORTF rádió- és televízió kezében egyesült az egész éteri hírközlés és műsorszolgáltatás. Nos, a volt államfő az „egészséges verseny”, a „demokratikusabb tájékoztatás” jelszavával feloszlatta az ORTF valóban gigantikus méretűre nőtt monstrumát, és helyén nem kevesebb, mint hét különböző céget hozott létre. Az egyik természetesen maga a rádió volt, aztán következett a Télévision Française, mely a korábbi első műsor gárdáját tömörítette külön cégbe és ezért TF 1 néven vonult a köztudatba. A második műsor garnitúrája az Antenne 2 vállalat konkurens ambíciói mögé sorakozott fel, míg a helyi műsort sugárzó vidéki stúdiók hálózatából megszületett a France Régions, a tartományi adók harmadik műsora, az FR 3.

A Télédiffusion Française, a TDF körülbelül azt a feladatot tölti be, mint nálunk a posta: az adások sugárzását biztosítja. Az SFP, a Société Française de Production a televíziós infrastruktúrát adja: a filmek, sorozatok, műsorok „szállítására”, előállítására szakosodott. Az INA, az Audiovizuális Intézet a rádió- és tévéarchívumokkal, a szakmai képzéssel továbbá televíziós és művészeti kutatómunkával foglalkozik.

Az egyetlen monstrumból hét masztodon született. A nagy reform egyben páratlan alkalmat nyújtott arra, hogy a korábbi vezetőket az új elnök embereivel cseréljék fel. Mert igaz ugyan, hogy 1974-ben Giscard-ral a francia nagyburzsoázia maradt hatalmon, de mindenesetre annak egy más áramlata, mint amely a megelőző tizenhat évben irányította az országot. A televízió De Gaulle idején vált a hírek és gondolatok továbbításának első számú vektorává (a tábornok értett hozzá, hogy a képernyő mágiáját politikájának szolgálatába állítsa, tükör előtt gyakorolta be a helyszínről közvetített híres sajtóértekezleteinek kulcsmondatait és gesztusait, s ő vezette be francia földön a kandalló melletti csevegés műfaját is). Természetes, hogy elsősorban a tábornok emberei foglalták el a kulcspozíciókat – s 1968 májusa után, amikor a párizsi utca majdnem megdöntötte a rendszert, alapos tisztogatás biztosította a gyanúsak, a rebellisek eltávolítását. Az akkori „szórás” azonban semmi sem volt a Giscard-i reformhoz képest: az átszervezés során nem kevesebb, mint négyszáz újságírót távolítottak el a rádió és a televízió politikai szerkesztőségeiből, új gárda került az ellenőrző pontokra. Mitterrand győzelme viszont távolról sem hozott ekkora földrengést: az első hónapokban csak tíz kulcsember távozott posztjáról.

A TF 1 és az Antenne 2 műsorainak jellege, szerkezete hasonlít egymásra. Nem csoda, hiszen ugyanahhoz a közönséghez szólnak vagy pontosabban, ugyanazoknak a nézőknek a kegyeiért versenyeznek. Eltekintve az olyan műsoroktól, amelyek egy-egy személyiség rendkívüli karakterén nyugodnak és így utánozhatatlanok maradnak, egymás formuláit, ötleteit igyekeznek hasonló tippekkel ellensúlyozni, ha nem megy másképpen, egyszerűen lemásolnak egy-egy műsortípust.

Amikor öt éve megérkeztem Párizsba, még csak a TF 1 örvendeztette meg nézőit déli – pontosabban 1 órai – tévéhíradóval. Az ebédhez nemcsak a sajt jár francia földön, hanem természetesen a hírek kosara is. Yves Mourousi, a műsor „horgonyembere” (anchorman az amerikai televíziózásból jött szakmai műszó szerint – hozzá „horgonyozzák” a többi anyagot, ő vezeti fel az összes többi riportert, kommentátort, hírmondót) bravúros helyszíni közvetítéseivel szerzett nevet magának.

A korszerű hírközlés eszközeit maximálisan igénybe véve a rövidre nyírt hajú, szemüveges, megállíthatatlan beszédű riporter valóságos show-vá alakította át ezt a déli híradót. Sztárrá vált ő maga is, magánéletének titkai ugyanolyan szenzációt szolgáltattak a France Dimanche szív-rovatának, mint a film és a sanzon csillagai. A déli híradó így egyszer a tricastini urániumdúsítót hozta a franciák asztala mellé (Mourousi fehér sugárvédő öltözékében mondta be a libanoni híreket a dúsító gyomrából), egyszer egy atomtengeralattjárót (Mourousi a víz alatt a torpedók kilövőkamrájából adott rövid, szemléltető magyarázatot, majd a kamerák oktatófilmet rögzítettek arról, milyen is a kilövés), egyszer a „body-culture” – az izomfejlesztők – világbajnokságáról jelentkezett (Mourousi az egyik izompacsirta karjából konferálta fel a belpolitikai riportokat), máskor a francia–kínai pingpongversenyről (ahol is a kínai világbajnokkal vívott a kamerák előtt barátságos mérkőzést), néha átkelt a határokon és New Yorkból, Londonból vagy Ammanból vezette a híradó-show-t az ebédelő franciák gyönyörűségére (a tévét sokhelyütt a konyhában nézik).

Yves Mourousi és vele a TF 1 híradójának gárdája olyan közvetlen és oldott hangnemet honosított meg, amellyel hiába is próbáltak versenyezni a többi krónikák: át is adták a terepet a pergőnyelvű riporternek. A helyszíni közvetítések kockázatának és izgalmának vállalása természetesen időnként visszaütött, a kapcsolás nem jött be, a kép elúszott, a hangot nem lehetett hallani – a játékhoz azonban ez is hozzátartozott, érzékeltette: az elsőrendű az, hogy mi, a nézők is ott legyünk a helyszínen, a közvetítés valóban „egyenes”, a tévé előfizetőit nem „verik át” felmelegített konzervekkel.

Az Antenne–2 hosszú készülődés után indította el a maga déli híradóját negyedórával korábban és egészen más stílusban. A Mourousi-show vívmányait természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, az A 2 is gyakran sugárzott különleges helyszínekről, külföldről déli híradót. Egy ízben Budapestről is – a Nemzeti Bank elnökhelyettese, Fekete János nyilatkozott a francia nézőknek), ám jelszavának a komolyságot választotta a konkurens látványosságaival szemben. Az A 2 meghívott vendégekre építette műsorát, minden déli krónika a stúdióban ülő neves személyiség rövid életrajzával kezdődött (az illető reagálhatott, ha nem értett egyet), majd a vendég egy interjú és több közbeszólás, kommentár alkalmával fejthette ki véleményét a világról. A stílus tehát eltér, de mindkét formula magában foglalja a váratlanság, a helyszíniség elemeit – azt a kockázatot, hogy a műsor nem egészen úgy alakul, ahogy tervezték. A televízió természetesen nemcsak politika; legtöbb nézője ugyan a híradóknak van, de az adásidő zömét a szórakoztató, kulturális, ismeretterjesztő (ebből jóval több van, mint másutt és nagyon érdekesek), valamint természetesen a sportműsorok töltik be. Miután a képernyő már „felnőtt”, a szerkesztők túl vannak a kísérletek, a nézők pedig a csodálkozás korszakán, kialakult az a többé-kevésbé megállapodott keret, amely a „televíziós életformát” jellemzi.

1979-ben a 16 millió tévékészülék előtt a 15 év fölötti franciák naponta átlag több, mint három órát töltöttek el – ami különösen félelmetes szám akkor, ha belegondolunk, hogy igen sok francia reggel siet munkahelyére és este hét felé vagy még később keveredik haza. Ha az átlag rájuk is vonatkozik, akkor szinte minden fennmaradó szabadidejüket a készülék előtt töltik. A készülékek piaca gyakorlatilag telített – legfeljebb a színes tévék forgalma nő még, több, mint hatmilliót adtak már el belőlük.

A TF 1 és az A 2 egyaránt napi 10–12 óra műsort sugároz hallgatóinak, míg az FR 3 adói délután és koraeste helyi stúdiók műsorát szórják a tartományok nézőinek, este pedig az egész FR 3 hálózat harmadik csatornaként jobbára játékokkal, filmekkel szórakoztatja a lakosságot. A 19 óra 20-tól 40-ig terjedő „lőrést” azonban az első két társaság műsorában is az FR 3 szerkesztőségeinek helyi hírei számára tartották fenn – a fővárosban például a párizsi stúdió adását sugározták a főváros és környéke (Île de France) személyeiről, gondjairól.

A két nagy – egyenként másfél milliárd frankos költségvetéssel gazdálkodó – társaság versenye szinte minden jó műsornak létrehozta a maga ikerpárját. Így például rendkívül sikeres és népszerű adás Bernhard Pivot Apostrophes című heti könyvestje az Antenne 2 műsorában minden pénteken – a TF 1 válaszul Az olvasás dühe címmel létrehozta a maga könyvprezentáló értelmiségi show-ját, ahol, Georges Suffert mutatja be a szerzőket és alkotásaikat. Az Antenne 2 Nyílt lapokkal címmel fogott vallatóra órás műsorában egy-egy közéleti személyiséget – a TF 1 Nagy vita címmel hozta létre a maga politikai ringjét. Az előbbiben két újságíró bombázta kérdésekkel a kiválasztottat, az utóbbiban tucatnyi hírlapíró vágott egymás és a meghívott politikus szavába. Ha az A 2 pénteken vetített éjjeli filmet, a TF 1 vasárnap, de sokszor éppen ugyanarra az estére időzítette a nézőcsalogató filmsorozatot, vagy az izgalmas tévéjátékot. Szerdán, amikor szünnap van az iskolák alsó tagozatában, egymással versengve sugározzák a gyermekműsorokat egész délután a két nagy tévétársaság antennái.

Persze akadnak utánozhatatlan teljesítmények. Jacques Chancel Nagy sakktáblája. egy-egy ismert előadóművész köré épített egészestés nagy műsort, kombinálva a maga különleges műfaját, a bensőséges hangulatú mélyinterjút, a látványos show-val, amelyen felléphettek az est fővendégének összes meghívottai, barátai. Egy este Arthur Rubinsteinnel a zongoraművésszel, a nagyszerű mesélővel, vagy Georges Brassensszel, aki akkor már jobbára tanítványainak adta át az éneklés jogát, Marie-Paule Belle-lel, a sanzon új csillagával: noha a képernyő előtt ültünk, úgy éreztük, mintha magunk is a stúdió kivilágított nagy sakktábláján virrasztottunk volna éjfélig.

Mint ahogy Jacques Martin, a színész, a tévészemélyiség, a konferáló, az énekes vasárnapjai is olyan teljesítmények – hétről-hétre – amelyekkel nehezen vetélkedhetett bárki más. Képzeljük el, egyetlen ember vezeti a műsort az Antenne 2 adásában vasárnap kora délelőttől késő délutánig, igaz, akad közben mindenféle töltelékfilm, amerikai és francia sorozat – ám végül is a főhős, a főszereplő mindig Jacques Martin. Ő mutatja be a Hihetetlen, de igaz című adás valószínűtlen, ám hiteles dokumentumait, ő rendezi az énekversenyt a meghívott 4–7 éves csöppségekkel, akik az ugyancsak jelenlevő sanzonénekes ismert számait adják elő roppant hamisan és óriási buzgalommal, a pironkodó papák és mamák jelenlétében, ő lép fel parodistaként, és ő ad elő minden alkalommal egy-egy sanzont szmokingban, kábítóan elegánsan. Meg se próbálták utánozni.

A TF 1 Jean Amadou Ezt ne vegyétek komolyan című műsorával válaszolt, a vasárnapi ebéd szent időpontjára politikai kabarét iktattak be. Amadou és társai 13 óra 20 perctől 14 óráig sorra toll- illetve szóhegyre tűzték az előző hét politikai furcsaságait, finom iróniával (a franciák ebben nagymesterek) „kiosztották” mind a kormánytöbbséget, mind az ellenzéket.

A képernyő dossziéi, Joseph Pasteur műsora eredeti formulát hozott az A 2 számára, az estet nyitó film csak ürügy volt a meghívott szakértők, szereplők sokszor éjfélig elnyúló, rendszerint a filmnél jóval izgalmasabb vitájára – a meghívottaknak a nézők telefonon befutó kérdéseire is válaszolniuk kell: ezeket a mi Fórumainkhoz hasonlóan olvassák be a stúdióban. A minden kedden sorra kerülő műsorban legtöbbször kész filmeket vetítenek, máskor külön rendelésre készítenek játékfilmet – egyenesen a vitához. (Emlékezetes vita folyt például a francia kommunista párt megalapításáról: az est alkalmából készült történelmi film kapcsán Georges Marchais kommunista és Lionel Jospin szocialista vezető szembesítette nézeteit.) Ezt a műsort azonban a közeljövőben átalakítják.

Hadd szóljak itt még egy rendkívüli teljesítményről: Alain Decaux történész havonta egyszer, késő este ”élőben” mond el egy-egy történelmi eseményt. Decaux, akit időközben a Francia Akadémia tagjává választottak, szabadon beszél, előre leírt szöveg és súgógép nélkül, csak kis cetliket tart maga előtt – és olyan szuggesztíven, izgalmasan tudja elmondani Sándor cár és Barthou külügyminiszter meggyilkolását, a müncheni sörpuccsot vagy a szarajevói merényletet, hogy amióta őt hallottam, az a kép él bennem az eseményről, amelyet ő vázolt fel. Ez a televízió erénye – és ez a veszélye is. A képernyő látszólag „csak” egy izgalmas történelmi előadást, vagy szórakoztató műsort közvetít: valójában világlátást alakít ki és így a háborgó francia értelmiségiek szerint valóságos szellemi diktatúrát gyakorol. Régis Debray francia író, aki Mitterrand elnök diplomáciai tanácsadójává avanzsált, például könyvet írt, amelyben a televíziót valósággal a kultúra gyilkosának, a hamis értékek terjesztőjének nevezte és majdhogynem azt hirdette meg, hogy nincs üdvösség – csak a tévén kívül.

Ez persze végletes vélemény: tény azonban, hogy például Bernard Pivot Apostrophes műsora meghatározó szerepet gyakorol a francia könyvkiadás egészére. Pivot, aki nem író és nem is kritikus, hanem sokkal inkább „tévészemélyiség” – műsora tehát nem annyira kritika, mint vita, happening, show – egyetlen adásban többet tehet egy könyv népszerűsítéséért, mint akárhány hirdetési kampány. Módszere egyszerű és szellemes: azonos témáról szóló, különböző művek szerzőit gyűjti egybe a stúdióba, ő maga is végigrágja magát a bemutatásra kijelölt könyveken, és meghívottaival is elolvastatja egymás műveit, aztán – szabad a vita. Pivot csak arra ügyel, hogy minden szerző sorra kerüljön, s ha netán lankadna a párbeszéd, újabb kérdésekkel éleszti tüzét. Kitűnő, érdekes adás: de az írók, kiadók örök vitatémája is egyben, hiszen egy közepes szerző remek tévészereplése ugrásszerűen növelheti a példányszámot, egy dadogó zseni műve viszont elsikkadhat. Amiről szól az adás, az bestsellerré futhat ki, amiről hallgat, az a polcokon reked (bár van kivétel is). A kiadók manapság legalább olyan küzdelmet vívnak azért, hogy szerzőik bekerüljenek Pivot műsorába (volt, aki előre hozta a kiadás dátumát, nehogy a mű lemaradjon róla), mint azért, hogy jó szerzőkre tegyen szert. E bírálatok és fenntartások természetesen jogosak: ugyanakkor- az Apostrophes páratlan propagandája is a könyvnek.

A francia televízió a gyerekeknek sokkal több időt szentel, mint a miénk. Felnőttként kezelik őket. Rájuk számít a legtöbb hirdetés, és nem csupán este csurran számukra egy kis mese. Minden nap több órányi, jobbára tanulságos, tényközlő, érdekes műsorból válogathatnak, nem is szólva a szerdai, hétvégi és ünnepi műsorkavalkádokról.

Ezzel együtt azonban éppen a gyerekek világában okozza a legnagyobb zavarokat a francia televízió: hiszen még a számukra készülő műsorok egy része is vitatható – de az adásidő nagy részében olyan filmek, elsősorban amerikai sorozatok mennek, amelyek éppenséggel elsekélyesítik az ízlést, s a legrosszabb ösztönökre épülnek, vagy éppen azokat fejlesztik ki. Méghozzá igen gyakran olyan időben, amikor a gyerekek otthon vannak.

Bizony, ne is tagadjuk: a francia televízió minden dicséretes erőfeszítése ellenére, maga is elsősorban az amerikai sorozatokkal, westernekkel, krimikkel tömi meg mindennapi műsorát. Az SFP, amely a francia műsorokat állítja elő a három társaság rendeléseire, jóval drágábban dolgozik, ezért a stúdióiban készülő alkotások száma egyre csökkent, a színészek, rendezők helyzete folyamatosan romlott – míg 1977-ben sztrájkba nem léptek a karácsonyi ünnepek idején, megfosztva a tervezett műsoroktól a nézőket. A „kulturális imperializmus” ellen nehéz harcolni: változást talán a szocialista kormányzat hoz e téren, hiszen a művelődési tárca költségvetését egyik évről a másikra megkétszerezte.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/02 60-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7192