|
Év
1996/december
|
KRÓNIKA
N. N.: Eduard Zahariev halálára
Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
Nyírő András: Virtuális nemzeti
Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
Báron György: Jack
Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
Tamás Amaryllis: Sárkányszív
Bori Erzsébet: Francia csók
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégItt élned, halnod kellReményi József Tamás
A historikus élőkép sokévszázados műfaj; az egykori megrendelők – fénykép, film, videó s egyebek híján – ebben vélték megtalálni okulás és szórakozás valósághű elegyét, történelmi korok vagy akár néhány nappal korábbi nevezetes események fölidézésére. Ma már igazán sokféle apparátunk van, azt tapasztaljuk mégis, hogy az effajta látványosságok újra tért hódítanak. Nincs ebben semmi különös, hiszen minden műfaj megújulhat, anakronisztikus műfaj nem létezik. Létezik viszont – úgy látszik: megingathatatlanul – egy anakronisztikus szemlélet, amely a közösségi tudat- és érzelemvilágot tömegpszichózis révén véli erősíteni.
Egy évvel ezelőtt, a tavaszi politikai ünnepek alkalmából rendezte meg Koltay Gábor a Hősök terén a maga történelmi élőkép-sorát, amelyben a hatalmas stáb a honfoglalástól 1945-ig illusztrálta végig népünk sorsfordulóit. Rendkívüli „erők” vonultak föl a publikum előtt: szövegben a magyar irodalom örökértékű művei; zenében a folklór és a rock leghatásosabb s főképp: fülbemászóan sematizált (!) elemei; szóban-énekben sztárok színe-java; látványban tánckar, lovasság, görögtűz. Ennek az előadásnak a filmváltozata látható most a mozikban, s bizony a filmszalag igen kíméletlenül árulkodik az élőképek beállításainak illetve mozgatásának-váltásainak fantáziátlanságáról, egysíkúságáról; a nagytotálok leleplezik a képi komponálatlanság kusza foltjait, a közelképek pedig azt, hogy a történelmi hősök mitikussá növesztett pózai emberközelből mennyire komikusak, a statisztéria mennyire személytelen. A filmvásznon még bántóbb, ahogyan Arany János, Petőfi Sándor vagy Ady Endre művei szónoklatokká válva kifordulnak önmagukból, és saját esztétikai hatásaiktól idegen terrénumra, gigantikus idézőjelek közé kerülnek. A nemzeti daloknak tudniillik nem mindegyike „Talpra, magyar”. Líránk leggyújtóbb hangú sorai is lélektől egy másik lélekig szánt bensőséges üzenetek, s nem rímes proklamációk, amelyeket reflektorágyúk kereszttüzében, ezrek fölé magasodó talapzatról lehetne/kellene szavalni. De még Kossuth Lajos gyönyörű beszédei is csupán retorikai minták eredeti összefüggéseikből kiemelve.
Mi késztethet ma történelmi ihletettségű show-műsorok rendezésére? Az egyik indíték kétségtelenül a korábban elhanyagolt, illetve nagyon leszűkített profilú hazafias nevelés heveny pótlása. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy a nemzeti érzés az iskolai kötelező olvasmányok hatásfokára redukálódott, s ami ezen az „anyagon” kívül esett, túl könnyen minősült a nacionalizmus martalékának. Emellett jó darabig a kortársi jelszavak romantizálása volt divatban, történelmi terepekre visszavetítve. A nemzeti hagyományok tétje s az ezzel járó felelősség sokak számára tisztázatlan vagy egyáltalán nem létező fogalmak. Teendőink vannak tehát, ami azonban könnyen ösztönözhet arra, hogy a képeskönyvek leegyszerűsített illusztrációival érjünk el gyors és tömeges „eredményeket”. Ilyenkor a hatást csupán a nézősereg létszámának nagyságában szokás mérni, nem pedig az illusztrációk nyomán kialakuló képzetek minőségében. És itt kapcsolódik a szándékhoz az ifjúsági mozgalom, amely a hetvenes években – ma már hivatalos fórumokon is önkritikával beismerten – teret és befolyást vesztett korosztálya tömegeiben. Ám rövidtávú, s ezért is hamis elképzelés e tömegeket a nemzeti programmal átszőtt konzumkultúra eszközeivel visszanyerni. A történelmet látványosságként kisajátítani akár a legnemesebb célból sem tanácsos: a feltöltött tudat és a jóllakott érzemények látszatával hiteget. Ha a Krónikás ének... keserves sóhajára („Lámpás szép fejek sután megszédülnek...”) szédült lámpafény pásztáz a városligeti égbolton, nem a tudatlanság és a közömbösség szintje vált át Ady Endre igazságainak szintjére.
Amikor Koltay előadása a múlt század végéhez ér, egyik szereplője a háttérben komorló Milleniumi Emlékműre mutat, gúnyos szavakat idézve a „boldog békeidőkben” emelt panoptikum álpátoszáról. Nem igazán következetes gesztus: hiszen a díszlet ugyanaz.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1702 átlag: 5.26 |
|
|
|
|