KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A szakasz

Báron György

 

Van valami mély és alapvető hasonlóság a háborúskodás és a modern nagyipari filmkészítés között. Mindkettőhöz rengeteg pénz és szupertechnika szükségeltetik. Meg hadvezér – a filmezésben ezt rendezőnek hívják –, aki a vezérkarával a parancsnoki állásban áll, átlátja a hadihelyzetet, irányítja a gépeket és a statiszták „seregét”. Aligha véletlen, hogy a rendező-nagyiparosokból rendre előbújik a generális. Szép paradoxon: hogyan is tudna valaki meggyőző háborúellenes filmet előállítani, ha nem tud megrendezni egy valamirevaló háborút? Olyan ez, mint amikor katonák „védik a békét” – kiktől is?

Aligha véletlen, hogy a „háborús film” az évek során külön filmműfajjá fejlődött, majd ennek alfajaként kialakult a Vietnam-film. Az előbbi arról szól, hogy szörnyű dolog a háború, mert meghalnak benne az emberek, még az amerikaiak is. Az utóbbi pedig arról szól, hogy a vietnami háború szörnyű dolog, mert meghalnak benne az emberek, még az amerikaiak is. Aki pedig hazatér, olyan keserű tapasztalatokkal gazdagodik, hogy ez az egész későbbi életére rányomja bélyegét. A Vietnam-filmek általában lökésszerűen rajokban bukkannak fel, mint a B 52-esek. A hetvenes évek végén Coppola Apokalipszise, Cimino Szarvasva-dásza, Ashby Hazatérése tarolt a fesztiválokon, most a Rambo-sorozat ellenhatásaként előbb Oliver Stone Szakasza, majd Kubrick Full metal jacketje a mozisiker. A szakasz honi bemutatóját már megelőzte a híre, s az Oscar-özön. A lapok arról írtak, hogy Stone filmje más, mint a többi: az az eddigi legkíméletlenebb és leghitelesebb leszámolás a vietnami kalanddal. Hitelességéhez kétség sem férhetett, hiszen Stone maga is évekig Vietnamban harcolt, s azóta készült rá, hogy elmondja élményeit. Ehhez képest meglepő, hogy A szakasz mennyire hasonlít az összes többi Vietnam-filmre.

Láttán inkább elhinnénk, hogy Stone soha nem járt Vietnamban, viszont szorgosan végignézte valamennyi – Vietnamban szintén nem járt – kollégája hasonló témájú filmjét. A szakaszban a pozitív hős olyan teátrális lassított képben esik el, mint minden rendes hollywoodi giccsben – ehhez nem kell Vietnamig menni. Mint ahogy a fotogén naplementékig sem, a mindig kellő időben beúszó érzelmes zene pedig kizárt dolog, hogy a Saigon környéki dzsungelben csendült volna fel. E film alapján úgy tetszik, Stone-ra, minden publicisztikus fogadkozásával ellentétben, sokkal erősebben hatott mondjuk az Apokalipszis most, mint a vietnami háború. Igaz, az utóbbi kevésbé lehetett fotogén, s talán ily kerek sztorit sem kínált. A szakaszban a Jó harcol a Rossz ellen. Ez az elengedhetetlen hollywoodi feltétel nem kis dramaturgiai gondot okozhatott, mert a vietnami háború erre két kézenfekvő lehetőséget kínált. Egy: az amerikaiak a jók, a sárgák a rosszak. Akkor A szakasz olyan lett volna, mint a Rambo, aligha lehetett volna az ellenfilmjeként reklámozni, ráadásul ez esetben se „művészet”, se „társadalomkritika”, se Oscarok. Kettő: a vietnamiak a jók és az amerikaiak a rosszak. Ez esetben a film a vietnami pozitív hősökről szólt volna, de hollywoodi filmbe, tudjuk, amerikai hős kell, a sárgák csak statiszták lehetnek. A szakaszban tehát jó amerikaiak harcolnak rossz amerikaiak ellen: a rossz lelövi a jót, majd a rosszat hősünk, aki szintén elég jó. Újabb kérdés: vajon a jó amerikai békepárti, netán pacifista, keze fegyvert nem érint, embertársát meg nem öli, míg a rossz amerikai lő a vietnamiakra? Költői kérdés: természetesen a helyzet nem így áll. Lő a jó is, a rossz is. Az előbbit az különbözteti meg az utóbbitól, hogy a háborús fair play szabályai szerint gyilkol, a gyerekekhez például nem nyúl, csak felnőttekhez, szemben a rosszal, aki mindenkit megölne, nem csak az egyeseket. Ennyit a jóságról. E dramaturgia szépséghibája, hogy így e Vietnam-filmből a vietnamiak teljesen kimaradnak: mintha a háború elsősorban arra lenne alkalom, hogy a dzsungelben a rokonszenvesebb amik meg-küzdjenek az ellenszenvesekkel. A vietnamiak csak statisztálnak ehhez az összecsapáshoz; ugyanolyan lét-alatti, makogó kis sárga állatkáknak ábrázoltatnak, mint akármely Rambo-filmben. A néző így óhatatlanul az „amcsikért” szorít – igaz, csak a rendesebbekért, a gonoszabbak halála ugyanolyan hidegen hagyja, mint akármely vietnamié.

Nem kétlem persze, hogy Stone valóban járt Vietnamban, s valóban háborúellenes filmet akart készíteni. Nyugtázom a jó szándékot, de amit látok: giccsbehajló ügyes iparosmunka. Az ilyen filmre szokták mondani – már akik –, hogy „jól van megcsinálva”. Jól, akár egy lábra simuló cipő vagy formatervezett állólámpa. Kubrick például soha nem járt Vietnamban, brit stúdiókban fölvett Full metal jocketje mégis élethűbbnek, valóságosabbnak tűnik. Nem is beszélve Bergmanról, akinek Szégyenére nem szoktuk azt mondani, hogy „jól van megcsinálva”; ráadásul Svédországban száz éve nem volt háború. Úgy tetszik, nemcsak a hadviselés, a film is komolyabb dolog annál, hogy katonákra lehessen bízni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4906